A huszár napja

Megyesi Gusztáv

2012. 07. 23. · Hócipő 2012/14

Ha még emlékszik rá valaki, április vége felé személyesen Hende Csaba honvédelmi miniszter jelentette be, hogy magyar huszárok indulnak nyolc hónapos észak-európai portyára, hogy az ő személyes menetparancsa értelmében eredeti viseletben, lóháton terjesszék a magyar huszárszellemiséget, egyszersmind alapozzák meg a magyar honvédség tekintélyét a Baltikumban.

E pillanatban július van, és úgy néz ki, hogy a portya picit megszakadt. Amint azt a hírügynökségek jelentették, Svédországban letartóztatták a magyar huszárok háromfős csapatát, de nem azért, mert valami régi sérelem okán el akarták foglalni Skandináviát, hanem állatkínzásért. A beszámolók szerint ugyanis, amikor a három huszár bevonult Ámál városába, a riasztott rendőrök majd’ hanyatt estek a látványtól: a lovak „a hosszú úton teljesen lesoványodtak, patáik elkoptak, felhólyagosodtak, a helyszínre érkező állatorvos szerint két hónapig pihenniük kell”. A huszárokat ugyan kiengedték, a lovakat azonban karanténba zárták, ami már önmagában előrevetíti a magyar kormány állásfoglalását is az ügyben: Nyugat-Európa és az Egyesült Államok után Svédország is Magyarország halálos ellenségévé vált.

Hanem itt többről van szó, s nem lehet nem észrevenni az összefüggéseket. Minden jel arra mutat, hogy a magyar huszárokra külső és belső ellenség leselkedik egyszerre, amennyiben nagyjából a svéd attakkal egy időben itthon is támadásba lendült a huszárellenes front. Amint erről a nyájas olvasó a vezető belpolitikai hírekből értesülhetett, Kövér László kecskeméti látogatásáról elzavarták a huszárokat, legalábbis arra kérték őket, hogy tegyék le a fegyvert, s kard és puska nélkül álljanak díszsorfalat a házelnöknek. Ezt a huszárok nem vállalták, arra hivatkozva, hogy huszárságuk lényege a kard és a puska, anélkül ők kiherélt testőröknek látszanak.

Itt meg kell állnunk néhány szóra. A huszárokat a helyi notabilitás kérte fel, hogy ünnepélyes keretbe emeljék a házelnök avatóbeszédét az ismeretlen kulák szobrának leleplezésekor. A biztonságiak először engedélyezték a huszárok huszárszerű megjelenését, az utolsó pillanatban azonban a készenléti rendőrség biztonsági kockázatként értékelte a kardot és a puskát, s letiltotta. Mármost tudni kell, hogy a kardok eleve életlenek, a puskák pedig használhatatlanok. A huszárok parancsnoka elmondta az egyik lapnak, hogy a puskájuk valójában „utángyártott muskéta”, s „komoly procedúra az elsütésük. Először az elöltöltős fegyver csövébe fekete lőport kell szórni, majd egy hosszú fémpálcával beletömni a papírfojtást. Ez majd’ félperces munka, s golyó nélkül a lövés »csak« nagy hanggal, tűznyelvvel és füsttel jár”; mit mondjunk, ennél a Sakál kicsit gyorsabban dolgozott volna, ha hagyják.

Ebből az is következik, hogy a mi készenléti rendőrségünk reakcióideje minimum fél perc, ennyi idő kell ahhoz, hogy a muskéta észlelése után a védett személy elé ugorjanak, testükkel védendő az illetőt, a huszárt pedig lerántsák a lóról. A válasz erre az, hogy tompa karddal is sérülést lehet okozni. Ha viszont ez így van, akkor egy mézes kalácshuszár is komoly nemzetbiztonsági kockázat, hiszen elég egy hirtelen mozdulat, és tükrös szívének üvegdarabkáival akár eret is lehet vágni a védett személyen, főleg ha a mente alatt nem magyar, hanem például román szív dobog. Ennyit arról a színvonalról, ami az ország vezetőit körülveszi, úgyhogy most már teljesen érthető, hogy közjogi méltóságaink környezetéből miért távolítanak el módszeresen minden értelmes embert: nyilván, mert ők is fegyverrel, ráadásul a szellem fegyverével rendelkeznek.

E pillanatban tehát a magyar huszár ott tart, hogy hozzá képest La Mancha lovagja félelmetes erejű nehéztüzérségnek tetszik, s megjelenésével nemhogy pazar történelmi időket elevenítene fel, de egyenesen a világosi fegyverletételt, ami, mondjuk, épp belefér a képbe. Ráadásul közben kiderült az is, hogy a huszár lovával is baj van, legalábbis valamire készülnek a hatóságok. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának költségvetési főosztálya legutóbb körlevélben rendelte el a lovak megszámolását az ország valamennyi kórházában. Az utasítás indoklása szerint a lovas ágazathoz jelenleg is jelentős vagyon tartozik, s e vagyonelemek összeírása nélkül nincs jó gazdálkodás. A kórházi vezetők egy hetet kaptak lovaik megszámolására, a tenyészkancák, a mének, a csikók számbavételére, ami nyilvánvaló jele annak, hogy a huszárok segge alól elviszik a lovakat, és az egészségügyi frontra terelik őket. Ami viszont annyit tesz, hogy az értékes lóállomány birtokában végre megszűnik a kórházakban a hét szűk esztendő, legfeljebb a méregdrága orvosi készülékek surrogó, pittyegő hangja helyett lónyerítés veri fel az ispotályok csendjét, mi több, lószámlálást rendeltek el a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézetben, legújabban pedig az ország összes iskolájában is.

Egyébiránt Nagy Kálmán 95 éves hadtörténész, nyugalmazott huszárezredes szavai szerint „a magyar huszár mindig jókedvű volt, és mi is csak örülhetünk az emlékének, mert az nem a vesztes háborúk, elbukott szabadságharcok elkeserítő és megszégyenítő érzésével tölti el a szívünket, hanem a huszár mindig újrakezdő, mindig győzelemre törő, s mindig sikeres tevékenysége emlékére; mert ha nem sikerült is valamely akciója, a huszár lovával mindig el tudott szakadni ellenfeleitől, s akkor ismét és mindig újra kezdte!”

Ha ehhez hozzávesszük a svéd toborzó körúton ló nélkül maradt huszárjaink jókedvét meg az itthoniak elszakadását a nemzetbiztonságiaktól, akkor komoly remény lehet az újrakezdésre, elvégre a csákójuk még megvan, és a bajuszukat sem vágatta le senki.