Toldi Klub

Para-Kovács Imre

2012. 06. 13. · Hócipő 2012/12

Kétféle kulturális központot ismerek, de mindkettő tojással szaporodik, amit azért jó az elején leszögezni, mert mind ez idáig terjedtek olyan hírek, hogy emlős, meg hal, meg puhatestű. A puhatestű kultúra, istenem, nem is lehetne ennél nagyobbat tévedni. Szerencsére.

Az első csoportba azok az intézmények tartoznak, amelyek a hagyományos úton - tehát tojó, tojás, új élet a fészekben, szárnypróbálgatás, kirepülés - keletkeztek, jöttek világra, a második csoportba pedig például a Toldi Klub, ami a Főnix-metódust követi: jelentős lángolás, mondhatnám égés, aztán a hamuban ott a tojás, az egész alatt pedig valami elektronikus háttérzene, ipari chill out, de biztató.

A Toldi mozi kávézója már nagyon régen próbálkozik, amióta csak létezik, itt mindig volt valami plusz, kivéve, amikor nem, illetve amikor nem emlékszem, hogy lett volna.

Húsz évvel ezelőtt például biztos volt, magam is részese lehettem, kanyargós, rosszul világított lépcsők vezettek le a semmibe, és hangos zene szólt. Legénykor. Akkoriban még konkrétan megéreztem a tavaszt, pedig betonon laktam.

Mondanom sem kell, hogy pontosan húsz éve jártam ott utoljára, úgyhogy most kifejezetten felüdülésként hatott, hogy végigsétálhattam az Arany János utcán, ki a Bajcsyra, pedig délután volt, és rohadtul fújt a szél, pedig június, mutatja az óra, hogy nyár van.

A Toldi Klub - a fentiek után talán mondanom sem kell - kulturális központ, a sokadszor újjáéledt Toldi mozi összes (egy) előterében, büfével, hatalmas, vetítésre alkalmas falfelületével, wi-fi-jével és lelkesedésével, ami a beszélgetésünk alatt lassacskán rám is átragad, mert cinikus vagyok, de képes a fejlődésre, mint ez a példa is mutatja.

A klubot fiatalok üzemeltetik, akik pontosan abban a korban vannak, amikor még borzasztóan fontos a kultúra, de amikor már meg is tudják határozni, hogy számukra mi az és mi nem az, tehát az ideális időszakban, csak éppen egy korántsem ideális korszakban.

Jelenünk egy végtelenül kulturálatlan kor bevezetője, és hamarosan rosszabb lesz, mert pénzt senki sem ad ilyesmire, eltűntek az - eddig sem nagyon létező - mecénások, óvatosak és rendkívül rossz ízlésűek a szponzorok, az állam pedig kihátrált a műfajból, mert neki új, neki más kultúrája van, amit még senki sem látott, de elsőbbséget élvez mindennel szemben.

Ebben az időszakban Tarr Béla retrospektívat rendezni (összefonódás a mozival, de nem véletlenül), bemutatni Kővári Orsolya könyvét a rendezőről (Árnyékvilág), tulajdonképpen forradalmi tett, a hetvenes-nyolcvanas évek klasszikus megmozdulásait idézi: szembefordulás filmnézéssel, aztán az összebújás, hogy együtt vagyunk, de legalább vagyunk. Semmivel össze nem téveszthető élmény: valakik vagyunk valahol, odakint pedig azok, akik senkik, sehol.

Azonban szokásunkhoz híven kezdjük kulináris irányból a beszámolót, ami nem lesz hosszadalmas és fárasztó, azonban pontos, valamit teljes az igen.

A Toldi Klubban jelenleg perec szerepel az étlapon, konkrétan bécsi perec, mindennap friss áru érkezik. Ezzel az étlap végére értünk, de a jövő számos meglepetést tartogat az ügyben, mint ahogy másban is, hiszen említettem már, hogy a Toldi Klub tulajdonképpen tojáshéjakkal a fenekén (tudatos képzavar) került figyelmünk középpontjába, és csak hangsúlyozni tudom, hogy csak az a virág, ami lesz.

A perec tulajdonképpen jó választás, mert kevésbé morzsálódik, mint például a kifli, nem igényel külön ízesítést, valamint rendkívül jó a fogása, egy perecet gyakorlatilag lehetetlen leejteni, még akkor sem, ha csak egy ujjal fogjuk. Aki kapaszkodott már perecbe, az pontosan tudja, miről beszélek. Egy mozi előterében egyébként is kötelező: perec vagy semmi, ebben Európa nem ismer kompromisszumot.

Talán még a pattogatott kukorica jöhetne szóba, de most látom, hogy az is van!

(Mellesleg: Balaton koncert a jelentőségteljes félhomályban, megfizethetetlen.)

Az italválaszték jelentős, magam, aki az egészséges életmód mindeddig félreismert pápája vagyok, határozottan állíthatom, hogy még sehol sem találkoztam Bazsalikomos limonádéval az országhatárokon belül, plusz vanília, de előfordul mentás, és ha jól láttam, egyéb zöldfűszerekkel ízesített is.

A terasz működött, de fáztam, azonban ez meleg esetén semmiképpen sem fordulhat elő, például most hétvégén egészen biztosan meleg lesz, és a Toldi Klub bekapcsolódott a Stylewalker gasztro projektjébe, minek keretében halsütés lesz a szabadban, ráadásul koktélokkal, valamint vadállati rumválasztékkal. Mediterrán hangulat, apróhalak a grillen, citrom, fokhagyma és az előbb már említett rum. Ha a Bajcsy-Zsilinszky út helyén sós víz lenne, helyben is lennénk.

Odabent szélessáv, amikor másodszor jártunk ott, éppen délután volt, valaki cipőt varrt a bárpultnál, és ideális helyszínnek tűnt némi interneteléréshez. Ha például nem laknék ilyen messzire, mint amilyenre lakom a belvárostól, ezt a cikket is ott írtam volna meg (bazsalikomos limonádé és perec), a kávéról nem is beszélve.

Esténként elektronikus tánczene, de én nem táncolok, arról nem beszélve, hogy az elektromosságot sem kedvelem különösebben, bár édesanyám erősáramú elektrotechnikus volt, mégsem szerettette meg velem az áramot.

Legutóbb például, amikor árammal találkoztam, az elég szerencsétlenül sült el, mert a konyhai csapból jött, és hátradobott vagy másfél méterre, feleségem pedig megijedt, úgyhogy ki kellett vésni az egész lakást, és kicserélni a mintegy hatvanéves vezetékeket, ami nem olcsó szórakozás.

Ennyit az elektronikus tánczenéről.

Víg Mihály például nem elektronikus, de szeretem, itt érzem tehát a kapcsolatot nemzedékem és a Toldi Klub között, de ha gyakrabban látogatnám, egészen biztosan találnék más kapcsolódási pontokat is.

Érkezés szigorúan biciklivel.

Fotó: Szebeni András