Meleg pingvinek, és magyar hangok

Para-Kovács Imre

2012. 05. 30. · Hócipő 2012/11

Annyira döbbenetesen izgalmas és követhetetlen Magyarország fejlődése, hogy teljesen felesleges egy kéthetilapban lekövetni, ezért aztán egy kicsit visszatérek eredeti szakmámhoz, és elmondom Önöknek, mi újság a tévében, mármint a nagyban, az általánosban, mondhatnám: az univerzális tévében, ami csak látszólag különül el csatornákra és műsorsávokra, a valóságban már rég egy jól szervezett, sőt!, jól szerveződő önálló organizmus, ami öntudatra ébredt és szerkesztőket eszik.

Nincs egyébként ezzel semmi baj, azt eszik, amit akar és amit kap, és a szerkesztőkért sem kár, azonban megfigyeltem egy érdekes tendenciát, ami valószínűleg tipikus hungarikum.

Amikor például a szimpatikus egykori pék, aki jelenleg férfiprostituált egy magánintézményben, arról beszél valamelyik reality műsorban, hogy kiújult a agygombája, akkor a lehető legjobb kamerák dolgoznak, tökéletes a hangtechnika, és olyan professzionális a vágás, amilyen csak jelen körülmények között lehetséges. A hangja érthető és barátságos hangszínű, mozdulatait nyolc szemszögből követhetjük, és biztos vagyok benne, hogy amennyiben nem magyar lenne, hanem portugál, akkor olyan fordításban élvezhetnénk részletező előadását a fertőzés terjedéséről és ennek kellemetlen, leginkább orral érzékelhető következményeiről, hogy ahhoz képest James Joyce aktualizált magyarításban megjelent főműve (álljon itt a munkások neve, mert megérdemlik: Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, Gula Marianna és Szolláth Dávid, bár az a lelkesedés, miszerint „végre érteni fogjuk az Ulyssest”, némileg túlzónak tűnik, mert nem hiszem, hogy az eddigi fordításon múlott, hogy nem minden villamoson zötykölődő ember kezében ez a mű volt, véleményem szerint aki el akarta olvasni, az elolvasta, és csak kevesen dobták félre azzal a felkiáltással, hogy „megvárom, amíg jön egy új fordítás”; a jövő olvasóinak természetesen jobb lesz, mint ahogy a megszállottak is nekiesnek még egyszer a könyvnek, hogy perverz érdeklődésüket kielégítsék a finom eltérések felfedezésével, de olvasási forradalom nem lesz, ezt garantálom) összegányolt termékismertetőnek hallatszana és látszana, mert ahol nagy pénz van, ott nagy pénz van.

A nagy pénz azonban ott van, ahol a nagy nézettség, így egy szomorkás elgombásodást sokkal többen néznek, mint a világegyetem kialakulásáról szóló sorozatot, vagy az agysebészet modern kori történetét (kőkori és azt követő szárnyalását Matolcsy György előadásaiból ismerhetjük meg alaposabban) bemutató filmet, sőt, azon csatornákat, amelyek inkább ismeretet terjesztenek, mint felhőtlenül szórakoztatnak - ugyancsak.

Érthető - bár nem bátorítandó - tehát, hogy ezeknél a csatornáknál kevesebb pénz van, kevesebb jut vágóra, szinkronszínészre vagy fordítóra, mint ahogy a szerkesztő is kevesebbet kap, rendező pedig egyáltalán nincs, mármint adásrendező, mert ez a szakma megszűnt.

Megérkezik a tévébe a kazetta, rajta az ausztrál, amerikai vagy koreai sorozat, kimegy az alulfizetett fordítónak, aztán a szöveg szerkesztés nélkül landol az erdélyi színész monitorján, majd felmondja, mint egy gép, mert ennyi pénzért hülye lesz értelmezni.

Értelmezzen, akinek két anyja van.

Adásba úgy kerül, hogy ül egy bájos, de ugyancsak éhbéren dolgoztatott személy a számítógép előtt, és a blokkok közé behúzza a reklámokat az egérrel. Ennyi az utómunka.

Ehhez képest az, hogy leköpöm a cipőm és kifényesítem, már kifejezett gondoskodás és szakértés, de semmi, megy bele a mátrixba, a néző meg néz.

Azt nézi, hogy az agysebész beszél, és a mondat közepén berobban egy reklámblokk, mert valaki - saját szempontjából teljesen érthetően - egyáltalán nem végezte el a munkáját, konkrétan beleköpött az egészbe, és így sikerült, örüljünk, hogy nem egy nagy segget kell nézni egész nap a képernyőn ezért a pénzért.

Az egyébként nem nagy baj, hogy az agysebész mondatának a fele lemaradt, mert nem volt semmi értelme, ötletszerűen egymás mellé rakott magyar szavakból állt, és csak a vájtfülűek tudták gyors oda-vissza fordítással megfejteni a mondanivalóját, aminél az is jobb lett volna, ha egyáltalán nincs hangalámondás.

De van. Borzalmas, unott hang, idióta szöveg, rossz vágópontok.

A fordított arányosság abszurdumig vitt következetessége: amikor a semmiről beszél valaki, az tökéletes, amikor számítana, hogy mit mond, akkor káosz, mintegy leképezve a világ aktuális értékrendjét.

Aki okosodni szeretne a tévé előtt, annak nem sikerül, aki viszont butulni, az magas színvonalon, tökéletes kiszolgálás keretében teheti, így aztán népszerűbb és gazdaságosabb lesz az elbutulás, nem mintha eddig nem az lett volna.

A széles sáv majd patinássá teszi a televíziót, mint ahogy a legbugyutább vígopera is ultramagas kulturális elfoglaltság lett a kínálat szűkülésével és a paradigma változásával, de nem biztos, hogy élni akarok, amikor az igényes és konzervatív polgárok felveszik az ünneplőjüket a Barátok közt archív felvételeinek megtekintéséhez.

Addig marad az észrevételezés. Ez van, nem mintha meg lehetne változtatni, meg kellene változtatni, pusztán a rögzítés végett.

A meleg pingvinek azonban jól vannak, a madridi Faunia Parkban élő pár még tojást is kapott, hogy teljes legyen az életük, a torontóiakat viszont szétválasztották, mert így találták helyesnek, úgyhogy Buddy már párt is talált magának, Pedro viszont még nem, gondolom, Semjén Zsolt legnagyobb örömére.