Szobor indul

Megyesi Gusztáv

2012. 05. 30. · Hócipő 2012/11

Kádár János-mellszobrot avattak hívei múlt szombaton a Fiumei úti sírkertben a pártfőtitkár születésének századik évfordulóján, s mi, hálátlan jelenkor, észre se vesszük, hogy történelmi, sőt művészettörténeti pillanatnak voltunk tanúi.

Kádár János mellszobra ugyanis mobil szobor, azaz hordozható. Ilyen eddig nem volt, s ismerve a legújabb kori magyar történelem legutóbbi huszonöt évét, nem is nagyon érti az ember, hogy miért nem. Hiszen ha tetszőlegesen visszalapozunk naptárunkban egy negyedszázadot, nincs olyan hét, hogy ne találnánk legalább egy szoborrongálásról szóló hírt.

Hogy mást ne mondjunk, éppen a múlt héten akasztottak disznólábakat a főváros II. kerületében álló Raoul Wallenberg-szobor nyakába, az előző héten vörös festékkel kenték be Tormay Cécile jobboldali írónő józsefvárosi emléktábláját, előtte Dániel Péter ügyvéd Horthy Miklós frissen avatott kereki faszobrát öntötte le szintén vörös festékkel. Utóbbi eset súlyára jellemző, hogy a fővárosban idegesnek látszó jobbikosok várták a „Helyes-e a nekünk nem tetsző szobrot átfesteni?” témájú ankétra érkező Dániel doktort, amiben semmi meglepő nincsen, ám az, hogy Szombathelyen a Haladás-DVTK teljesen érdektelen NB I-es bajnoki labdarúgó- mérkőzésen diósgyőri szurkolók némiképp váratlanul „Dániel: Hív a Duna, vár a MÁV!” feliratú, nem túl bonyolult tartalmú transzparenst emeltek a magasba, már a külföld érdeklődését is fölkeltette a magyar szoborkultúra iránt.

Ilyen értelemben Kádár János védve van. A beszámolók szerint a temetői ünnepség végén a főtitkár emlékét ápoló baráti kör hazavitte a szobrot, s igen okosan tette. Amióta kiderült, hogy ebben a szigorúan őrzött sírkertben pár órás ásás és exhumálás után simán haza lehet vinni bárkinek a koponyáját, igen nagy lett volna a valószínűsége annak, hogy Kádár János szobra már a hajnali órákra minimum vörös színben pompázik, ha ugyan nincs eleve összetörve. Főleg hogy sem a sírkert vezetői, sem pedig a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő nem tudnak semmilyen garanciát adni a minimális szoborvédelemre, sőt a baráti kör elnökét egyenesen arra figyelmeztették, hogy „a jelenlegi politikai légkörben nincs értelme tartósan kint hagyni a szobrot.”

Itt jegyezzük meg, hogy nem feltétlenül kommunisták szobra van kitéve a rongálásnak, sőt a vörös szín sem csak nekik dukál; Magyarországon a politikai és civilizációs helyzet ennél némiképp bonyolultabb. Nemrég az Index kimutatást készített arról, hogy az elmúlt években kiknek a szobrát öntötték le és milyen színű festékkel; nem mindig lehet logikát találni az ecset-, illetve festékesvödör-kezelésben. Az még magától értetődő, hogy pirossal mázolták le a felszabadulási emlékművet Zalaegerszegen, miképpen a pesti Kossuth téren álló 56-os emlékművet is, ám ugyanúgy vörös színt kapott az Istenhegyi út és a Böszörményi út kereszteződésében álló turulmadár is, vagy például az 1919-ben a vörösterror alatt kivégzett Hollán Sándor államtitkár és fia emléktáblája, továbbá Sir Winston Churchill, Wass Albert, Klebersberg Kunó és Nagysándor József negyvennyolcas honvédtábornok. Petőfi Sándor szobrát viszont horogkereszttel illették, Antall Józsefét kék festékkel, a Gellért-hegyi víztározó fölött álló Buda-király és Pest-kisasszony bronzkompozíciót konyhaezüsttel, a szombathelyi Weöres Sándor-szobrot pedig rózsaszínnel; hogy aztán utóbbi esetében Kutyafülű Aladár vagy az őszi hónapokban egész éjjel izzó galagonya történetének túlfűtött erotikája váltotta-e ki a merénylő haragját, majd az irodalomtörténet nyilván tisztázza.

Kádár mobil szobrával viszont új távlatok nyílnak meg. A baráti kör a hóna alá csapja az illető mobil szobrát, és országjáró körútra indul; nagyjaink kőből készült mását, mint egykoron a véres kardot hordják körül az országban, nem a nagyközönség zarándokol a szoborhoz, hanem fordítva; mi ez, ha nem kultúrmisszió? Nem szólva arról, hogy miközben a szobrászat is elmozdul végre a statikus állapotából a mobilba, megszűnik az a képzőművészetileg tarthatatlan állapot, hogy a szobor legfontosabb tartozéka immáron nem az egyébként sem olcsó posztamens, hanem a nitrohígító.

- Jön Kádár János - fogják majd utcakölykök kiáltani a falu központja felé szaladva, midőn meglátják a határ felől érkező csapatot, mintha csak jóféle vándorcirkusz érkezne pár napos előadásra, hogy aztán az ünnepi beszédek elhangzása után ki-ki a világnézete szerint ott helyben festékkel leöntse, ki-ki pedig letisztítsa; majd lehet továbbmenni a következő faluba.

Ám addig sem maradunk izgalmak nélkül. A Kádár mobil szobráról szóló hírrel egy időben jelent meg az is, hogy felújítják ifj. Horthy Istvánnak a szobrát, amit majd Siófokon állítanak fel. Miként Károlyi Mihály is a balatoni fővárosba kerül, ha csak közigazgatási értelemben is, hiszen a Kossuth térről szó szerint az éj leple alatt hatóságilag kilopott szobrot Balatonszéplak felsőn, az elbontott víztorony helyén fogják felállítani. Minthogy ezek a szobrok még eléggé ortodox módon készültek, azaz a mozgatásuk eléggé nehézkes, nincsen például kerekük, továbbá a méretük miatt nem lehet őket se vonaton, se Volán-buszon szállítani, Siófok igen izgalmas és látványos nyári szezonnak néz elébe. A még megmaradt külföldi turisták nem kis érdeklődéssel figyelhetik majd a fülledt nyári éjszakákon, amint nem túl messzire az Arany- meg Ezüst-parttól folyamatos szoborgondozás zajlik a világon egyedülálló performanszként, az e tárgykörben vérprofi amatőrök előadásában.