Se Horthynak se Kádárnak
Andrassew Iván
2012. 05. 30. · Hócipő 2012/11
Mostanában a szélsőjobboldali ismerőseim rendszeresen hívogatnak telefonon. Nem fenyegetnek vagy ilyesmi, hanem beszélgetni akarnak. Örülök ennek, mert végül is ez lenne a lényege annak, hogy valami emberfélék vagyunk. Megbeszélni a dolgokat. Ennyi.A múlt héten aziránt érdeklődtek, hogy mi a bajunk ezzel a Horthyval, miért ez a nagy cirkusz a szoborállítás miatt.
Mondhatnám ilyenkor azt is, hogy gyerekkoromban belém ivódott: Horthyt utálni kell. De nem ám valami kommunista rokonom nyomta ezt a lelkembe, hanem a nagyapám, aki Horthy idejében, a második világháborúban főhadnagy volt. A sógora, a nagyanyám testvére is - ő meg százados. A nagyapám csak az erdélyi bevonulásban vett részt, megúszta, de Józsi bácsi soha nem jött vissza a Don kanyarulatából. Az utolsó hír az volt róla, hogy majdnem agyonlőtt egy orvost, aki nem volt hajlandó egy munkaszolgálatos elgennyesedett sérülését kezelni.
A nagyapám, aki nevelt, azt mondta, amikor Horthyról érdeklődtem, hogy nem volt úriember. Miért? Egyrészt tetoválva volt. Ezt ma nyilván kevesen értik, de akkoriban a legnagyobb tahóságnak számított a tetovált bőr. Másrészt azt hozta föl, hogy amikor a fiát elrabolták, nem mondott le. Vagy nem lőtte magát főbe. Mert bezzeg Sztálin, amikor elkapták a fiát, és magas rangú cserét ajánlottak a németek, a derék generalisszimusz állítólag azt mondta, hogy „közkatonát tábornokra nem cserélünk”.
Nem a nagyapámra hivatkozom, hanem Kádárra. Az most hirtelen nagyon aktuális lesz, mert születésének századik évfordulója van, és Moldova György mondta a beszédet a kirabolt sírnál. Ha nem lenne az évforduló, akkor is egyetértenék a mesterrel abban, hogy Kádár János a magyar történelem egyik legnagyobb formátumú politikusa volt. Bár igen szenvedtem - főleg az unalomtól - a rendszerében, azt el kell ismerni, hogy az adott világtörténelmi körülmények között egy birodalom gyepűvidékén, egy - minden jel szerint évszázadokra - megszállt országban majdnem élhető rendszert tudott létrehozni és fenntartani. A rendszer a közepén és a vége felé inkább tahó volt, mint embertelen - ha mindenáron jellemezni kell. Vagyis tiszta szívvel ki merem jelenteni, hogy Kádár János politikai teljesítménye alapján megérdemelné, hogy utcát, teret nevezzenek el róla, vagy éppen szobrot kapjon.
Mégsem támogatnám ezt. Azért, mert országlásának kezdetén, amikor már nyilvánvalóan győzött, a nép behódolt neki, legyilkoltatott több száz embert. Lehet erre azt mondani, hogy így az oroszok, meg úgy a kínaiak. Ma már tudjuk, hogy a szovjetek csak szigorúságot, nem kivégzéseket követeltek, a kínaiak meg sokkal messzebb voltak akkoriban, mint mostanában. Biztos akadtak az áldozatai között közönséges bűnözők is. Meg hogy a bíróságok így meg úgy.
Nem lehet megmagyarázni több száz áldozatot. Ezért aztán ne legyen szobra Kádár Jánosnak. Nemcsak azért, mert egy teljhatalmú vezető még egy gyarmaton sem mutogathat másokra, hanem azért is, mert a jövő politikusait nem figyelmeztethetjük másképp. Tudniuk kell, hogy aki öl, annak nem járhat dicsőség.
És akkor én a szélsőjobboldali ismerőseimnek azt mondom, hogy Horthynak személyesen és a rendszerének meg egymillió áldozata volt. Vagyis legalább ezerszer annyi, mint Kádárnak.
Lehet magyarázni, hogy de a zsidótörvények így meg úgy, nem is ám ő akarta azokat, meg aztán a háborúba is azért léptünk be, mert a németek, meg a holokauszt idején nem lehetett ellenállni a megszállóknak - dehogynem -, és a Donnál Trianon miatt kellett meghalni és fogságba esni tízezreknek, és igenis utálta Szálasit, és még öregkorában is pofozott nyilast... Ha abszurd és hátborzongató módon a mostani hatalomnak való tisztelgés gyanánt leveszünk kétharmadot, akkor is háromszázszor annyi áldozata volt Horthy politikájának, mint Kádárénak. És akkor még nem számoltuk, hogy az eszelős hadüzeneteivel mekkora anyagi kárt okozott. (Most olvastam, hogy Budapest második világháborús ostroma alatt szinte az Állatkert valamennyi állata elpusztult: 2000-ből csak 15 maradt életben. Nem ám csak a bombázások következtében hullottak el, hanem az éhező emberek megették őket. Néha egy ilyen adat fehérebb fényben mutatja a dolgokat, mint száz visszaemlékezés.)
Szóval ne! Se Horthynak, se Kádárnak. Semmit.
Azt meg szociálpszichológusok elemezhetnék, hogy honnan ez a körbe- és lehugyozós, valami mélyközépkorból előbukkanó szoborállítási és szoborgyalázási hajlam. Hogy parlamenti párt pogromozhat egy Károlyi-szobornál, majd megdöbbentően sunyi kormánypolitika szintjére emelkedhet az eltávolítása. Hogy egy falu azért emel szobrot Horthynak, hogy odavonzza a turistákat. Hogy azt egy harcos antifasiszta veres festékkel lekenyi. Hogy bosszúból előkerülnek a disznólábak, és pont Raoul Wallenberg szobrán, mert a cipős náci megint hentesnél járt. Fura betegség van itt, alighanem. És terjed!
Előre jelzem, hogy ha 2014-ben miniszterelnöknek, netán - Első (vagy Jó) Iván néven - királlyá választanak, azonnal, rendeletileg, aztán alkotmányban is megtiltom, hogy száz éven belül meghalt ember emlékére köztéri szobrot állítsanak, közteret vagy intézményt róla elnevezzenek. Az ilyesmihez fölnőtt, egészséges nép kell.