Abutu

Megyesi Gusztáv

1989. 11. 02. · Hócipő 1989/03

Mielőtt túlságosan is átadnánk magunkat a választási kampány örömeinek és egy csöndes éjjelen szétvernénk a választási konkurencia teljes vezérkarát plusz tagságát, s egyáltalán, mielőtt köpdösődnénk és ribánszkiznánk, és tréfás életrajzokat tennénk közzé a Kacsa Magazinban, gondolkodjunk el azon, feltétlen muszáj-e nekünk Európához tartoznunk.

Található egy sziget ausztrál fennhatóság alatt a Csendes-óceánban, Goodenough a neve, igen sötét vidék, legyen elég annyi, hogy Új-Guinea egyik csücskénél terül el. Kibírhatatlan emberek lakják, egymás leigázása az egyetlen céljuk, különféle istenekre hivatkozva esnek egymás torkának, a falvak között állandó a háború, már a kisgyermekeket is az ellenfél teljes megsemmisítésére oktatják. Ha nincs épp párbaj, akkor feljelentések vannak, az írástudók éjt nappallá téve gyártják a feljelentő fogalmazványokat, az utolsó pillanatban is mindig módosítva, újabb és újabb betoldást téve, miközben az írástudatlanok szakadatlanul a másik falu lejáratásán munkálkodnak.

Az ausztrál kormány megelégelte a szigetbéli állapotokat és törvényerejű rendeletben fővesztés terhe mellett betiltotta a párbajt, egymás lejáratását. Kissé magyarítva a példát, törvényben tiltották meg a másik lefasisztázását, nőügyeinek taglalását, az éj leple alatti ellenzékverést, éles, hegyes tárgyak és a trágár szó használatát.

Nem telt el egy esztendő, és mint azt a Nem csak munkával él az ember című kitűnő antropológiai tanulmányban olvasom, kialakult az egymás lejáratásának egy meglepő, de a mi lejáratási kultúránkhoz képest igen hatékony formája, amit pedig abutunak hívnak. Arról van szó, hogy a szigetlakók változatlanul nem bírják egymást, viszont rém rugalmasak, képesek az ausztrál kormány diktatórikus intézkedéséhez is minden további nélkül alkalmazkodni, és a lejáratást, a másik megalázását soha nem látott csúcsokra emelni.
Az abutu szabályai rém egyszerűek.

Ha az egyik falunak baja van a másik faluval, márpedig mindig baja van, akkor egy borongós hajnalon öregek és fiatalok gyűlnek össze a támadó falu főterén. A legvénebb utasítására élelmet hoznak elő a kunyhókból, néhány láda banánt, jamgumót, némi húsárut, lepényfélét, majd a rakománnyal átsétálnak az ellenséges faluba. Ott kirakják a készletet a főtéri Tabu emlékmű alá, majd a leghangosabb elkiáltja magát: - Hoztunk nektek enni, nehogy éhen haljatok! - Az apró kunyhók ablakaiban egymás után parázslanak elő a szempárok, de mindenki uralkodik indulatain és látszólag közömbös arccal fogadják megaláztatásukat. - Jól van - mondják - , köszönjük az eledelt.

Másnap reggel változik a kép, most a megtámadott falu kel fel hajnalban, s készít élelemrakományt, de mindig többet és változatosabbat, mint az ellenfele. Ezek már disznót is vágnak, van úgy, hogy kettőt is, majd iszonyú erőlködéssel átviszik a másik faluba, ahol elkiáltják magukat: - Hoztunk nektek élelmet, éhen ne vesszetek. Mi úgyis csak kidobnánk.

Na most itt is mérhetetlen idegesség támad, „ezek azt hiszik, nincs mit ennünk”, de ha kínok kínjával is, uralkodnak érzelmeiken és a lehető legteljesebb közömbösséggel válaszolják: - Ez egy disznó? Azt hittük, macska. Nálunk kövérebb a disznó.
Az ellenség a markába röhög és távozik.

Másnap hajnalban most emezek támadnak, de most már marhákat is visznek az ádáz ellenségnek, annak megnyomorítására, hogy aztán ne késsen a válasz. Az antropológusok szerint iszonyatos mennyiségű élelmiszer cserél gazdát, marhacsordák vándorolnak egyik faluból a másikba, a lakosságot egyetlen cél vezérli: az élelmiszeripar hatékonyságát növelni, mert a másikat csak így lehet megalázni. Merthogy egy-egy ilyen abutu évekig is eltart, a társadalmi termelés soha nem látott csúcsokat ér el, az emberek hajnalban kelnek, nem isznak, nem ribánszkiznak, nem plakátírozzák ki saját falujuk főterét obszcén és gyalázatos feliratokkal, a kereskedelem is fellendül, az ellenséges falvakban egyre jobban gömbölyödnek az emberek, szellemük pallérozódik, mert állandóan szellemes odamondásokon kell törni a fejüket, van aki már irodalmi szinten mocskolódik, alázza meg ellenfelét harminc mázsa jamgumóval és az ellenséghez írt szonettel. A csatározásoknak voltaképp soha nincs vége, nincs választás, urna elé járulás, aluljárós aláírásgyűjtés, visszahívás, fegyver- és mundér át nem adás, Husz Jánosra való hivatkozás, máglyázás, folyosói szaladás.

De mi lesz a vesztessel, kérdezhetnénk mi, ki farag belőlük ejtőernyőst?

Az abutuban az a csodálatos, hogy nincsenek vesztesek. Az egymásnak átadott élelmiszerkészletek egyszerűen összemérhetetlenek, évekig el lehet vitatkozni, hogy mi ér többet: tíz sertés, negyven mázsa lepénnyel, vagy tizennégy birka - köztük két vemhes, ötszáz korsó kecsketejjel, plusz macskagyökérrel, így aztán mindkét falu rém büszke és abban a szent meggyőződésben él, hogy ő nyerte meg a csatát, ő alázta meg a másikat, s az most otthon hever romokban, örökre megsemmisülve.

Ennek szellemében ébredjünk reggelenként ágyunkban, s kezdjünk újra napot, frissen borotválva, utcai sétáink során sokat sejtető mosollyal álljunk meg fényképes választási plakátok előtt, elég sejtelmesen mosolyognak azok is vissza ránk, de ebből ne vonjunk le semmiféle következtetést.