Hathi Indiai Kifőzde

Para-Kovács Imre

2012. 05. 03. · Hócipő 2012/09

Aki olvasta A dzsungel könyvét, és emlékszik még Hátira, a bölcs elefántra, annak nem szükségeltetik szótár a hely nevének megértéséhez, de amennyiben nem olvasta volna, akkor is már a bejáratnál szembesül az elefántokkal, mintegy meghatározó motívumával a kifőzdének és a kerületnek. Tulajdonképpen sajnálom is, hogy Angyalföld szimbóluma nem az elefánt, mert annyira jól mutat a Frangepán utca sarkán, nem beszélve a Teve utcáról, amivel összehozva már kifejezett interkulturális orgia, ha szabad ezt a kifejezést használnom.

Nem untatnám Önöket hosszas eredetmagyarázatokkal, úgyhogy csak a tényeket szögezem le: a magyarok nagy része természetesen a Szíriuszról származik, közvetlen vérrokona Jézusnak, és Perzsián keresztül érkezett jelenlegi lakhelyére, a maradék azonban Indiából, illetve a Közel-Keletről érkezett, ilyeténképpen aztán a honi kifőzdék sorába gyönyörűen beleillik a Hathi, mintegy gyémántja a sorozatnak.

Az elez elefánt is a mi kutyánk kölyke.

Mivel ragaszkodunk az olcsón jót alapelvhez, ezért továbbra is az ezer forint körüli tartományban bóklászunk, és a Hathi ebbe bőven beletartozik, általában 750 forint egy főétel, a köret pedig változatos és autentikus.

Hogy egyébként mennyire autentikus az egész hely, arról leginkább a szakácsok névsora mondhat valami, úgyhogy álljon is itt a három művész a konyhából: ShahHusszen, Timu és Virender-Singh, amiből az avatottak számára minden bizonnyal kiderült, hogy bizony India, Pakisztán és Nepál is képviselteti magát a tűzhely mellett, ráadásul békében, szeretetben, mintegy leképezve a világ nagyszerűségét, és Magyarországot afféle olvasztótégelyként, összebékítő országként bemutatva az álmélkodó nagyvilág számára.

Jöjjön Ön is hazánkba kibékülni, ha otthon nem megy!

Én marhakormát, indiai kenyérlepényt és sima rizst eszem, a fotográfus kolléga pedig különböző csirkéket, de mindegyik rendben van, bár nincs nagyon összehasonlítási alapunk, mivel nem jártunk Indiában (sem Pakisztánban, sem Nepálban), de szerencsére segítségünkre siet a valóság, és megérkezik egy közepes létszámú eredeti indiai delegáció, akik - mint hamar kiderül - rendszeres látogatói is a helynek, és ennél jobb megerősítésre nincs is szükségünk.

Általában az okoz félelmet egy indiai étterem esetében, hogy nem ég-e le a fejünk az enyhén csípősnek nevezett ételtől, a csípőstől pedig nem keletkezik-e jelentős méretű lyuk a tér-idő kontinuumban a helyünkön, de a Hathi nem próbálja brutális fűszerezéssel elterelni az eredeti ízekről a figyelmet, hanem mértékkel bánik a chilivel, kijönnek az alapanyagok ízei, érezni minden egyes fűszert, esetemben a gyömbért és a masalát (ami nem fűszer, hanem keverék, de most nem bontanám le alkotórészeire, mert kamaszkoromban felrobbantak az ízlelőbimbóim, és még nem raktam teljesen össze őket).

A kenyér, az Alu paratha (zöldséges), a Keeemanaan (csirkés) vagy a sima is megállná a helyét magában is, meg én egyébként is régóta tervezem, hogy egyszer bemegyek egy indiai étterembe (mondjuk a Hathiba), és nem eszem semmi mást, csak különböző kenyereket, esetleg némi plusz szószt, és csak eszem és eszem és eszem.

Ránézésre a Curry masalabeef (erős angol hatás az indiai elnevezésekben, no de a gyarmati kor emlékei lassan fakulnak, lásd: nem leszünk gyarmat) is nagyon jól néz ki, nem beszélve a Beefvindalooról, ami azért biztosan csíp, ha egyszer rá van írva.

Annyira elképesztő a fejlődő, de mégiscsak angyalföldi enteriőrben ez a hely, hogy nem győzök kinézni az ablakon: tényleg itt vagyok-e, vagy esetleg átestem egy féregjáraton, de a szemközti Teve ABC meggyőz, hogy a valóság az valóság.

Folyamatos telt ház van, pedig éppen húsvét után jártunk ott, amikor mindenki maradék sonkával a zsebében mászkál és tormát büfög, de nincs üres asztal, szék is alig, ráadásul pörög a kiszolgálás, nincs holtidő, a családi vállalkozás jegyében a férj (Kiss Tibor üzletvezető) velünk beszélget, felesége pedig a pultban veszi fel a rendeléseket, miközben a fentebb felsorolt szakácsok hátul zakatolnak.

Mint elmondja, nincs különösebb indiai kötődése, nem is járt a szubkontinensen, csak megszerette, és végül elköteleződött e mellett a konyha mellett, amit már eléggé megismert ahhoz, hogy jól működjön.

Hat éve nyitott a hely, de ezt megelőzően is indiai éttermet üzemeltetett, és ezen árak mellett arra gondolok, hogy hat év múlva is indiai éttermet fog üzemeltetni, mert nem valószínű, hogy váratlanul úgy meggazdagodik, hogy kiszáll.

Nézem a falon az elefántokat, közben tolom a kenyeret az arcomba, a fokhagyma finom felhőjében ücsörgök, és boldog vagyok. Ezt a boldogságot már csak a mangó lassi vagy a sós lassi tudja fokozni, mert a joghurtos italok nélkül nincs indiai étkezés.

Mint megtudom, a só mellőzése tette ilyen strapabírókká az indiaiakat, mert ha a ember nem eszik sót, akkor jobban bírja a csípőst. Ennek mondjuk nem néztem utána, de elhiszem, mert a sóról sok rosszat hallottam már eddig is, elég csak Lót feleségére gondolni, vagy a Fábry-sóra.

Fontosnak tartom még elmondani, hogy a GajerHalwa nem egy indiai politikus neve, hanem desszert (300 Ft), de desszertet nem ehettem, mivel kövér vagyok, és bár pontosan tisztában vagyok az indiai desszertek viszonylagos diétás jellegével, sajnos én attól is felkapok fél kilót, ha megállok egy süteményespult előtt. Legutóbb például a tévében láttam, hogy valaki fagylaltot eszik, és éreztem, amint súlyosabb leszek.

De ez már egy egészen más történet, mert a Hathi nem az elhízásról szól, még csak nem is a klasszikus bezabálós elnehezülésről, hanem elsősorban a szokatlan és izgalmas ízekről, valamint a kiszakadásról: kerületből, városból, országból, kontinensről.

A legolcsóbb utazás.

Fotó: Szebeni András