Húsvéthétfő
Megyesi Gusztáv
2012. 04. 18. · Hócipő 2012/08
Jövünk fel a metróból, s nagyokat nézünk: a Batthyány tér üres. Húsvéthétfő van, ilyenkor zárva a piac, de a buszokra, villamosra is alig vár néhány utas, miként odalent a HÉV-állomás is eléggé csendes. Körbejárunk a téren és környékén, a vendéglőket nézzük. A Bajor söröző még zárva, az Isolabella is, a Vigadó sörözőben is csak egy-két ember bámul maga elé, a sarokban egy nő német lapot olvas; az Angelikát nem is firtatjuk, amúgy sincs sok köze a régihez.
Pedig nem akarunk túl sokat. Húsvéthétfői sétánk során kizárólag arra vagyunk kíváncsiak, vane locsolóhangulat Budapest főbb csomópontjain. Tíz perccel előtte a Moszkva téren nézelődtünk, ott még csak-csak lézengett néhány ember, hálásan harmonikázott nekik a koldus. Nem látványos, hollókői műlocsolkodást várunk, sőt semmilyen locsolkodást nem várunk, csak néhány ünneplőbe öltözött embert akarunk látni, amint szintén ünneplőbe bújtatott, megilletődött fiúgyermekét viszi a rokonokhoz. De lehet, hogy csak egykori önmagunkat keressük, a kibírhatatlan pacsuliszagot akarjuk érezni metrón, buszon, villamoson, de még a presszókban, sörözőkben is, ahová öt percre betér a locsoló ember húsvétot árasztani. De nem. Még a Gomba presszó is teljesen üres, holott itt hétköznapokon állandó a telt ház.
A Batthyány téren legalább a templom félig teli van, tart a délelőtti mise. Leginkább ötven körüli asszonyok ülnek a padokban, alig látni férfiembert, mintha háborúba vitték volna a férfiakat, s most imádkoznak értük. Minden azt sugározza, hogy a város nemcsak üres és pénztelen, nincs is mostanság késztetése bármiféle ünnepre. A Kossuth tér, a Deák tér egyaránt csöndes. A Károly körúton a régi sörbár kiadó, a gyorsétterem végleg bezárt, a sarki kávézóban, a török étterem mellett fiatal pár ül, róluk is kiderül, külföldiek. Azelőtt a déli órák voltak a legizgalmasabbak húsvéthétfőn: nem lehetett tudni, hogy a vendéglőbe belépő férfi csak ezután kezdi a locsolkodást, vagy már onnét érkezett; a rádió mindenesetre már a déli hírekben szükségét érezte a mentőket és a detoxikálót kapcsolni. S hol vannak a kamasz fiúk, akik hordába verődve jártak ismerőstől ismerősig, majd mentek a Vidám Parkba elkölteni, amit összelocsolkodtak?
A Dohány utcai zsinagógánál turisták állnak sorba. Vele szemben, a Dohány utca elején három söröző is áll egymás mellett: a Haverok kávézója, a Café Zenit és a Kamara Café, utóbbit választjuk. Párasztalos hely, meggyfaszínre pácolt bútorzattal, szimpatikus csapos, az a fajta, akinek ha nincs épp dolga, a poharakat törölgeti. A helynek komoly törzsvendégei vannak, ám ők ma elmaradtak. Hol járnak? Nem tudja a csapos sem, legfeljebb annyit, hogy a mai benzin- és vasúti árak mellett el se nagyon utazhattak. Szemben a trolimegállóban szefárdok ülnek a padon, idebent egy fiatal pár afrikai egyetemista lányokkal beszélget nagy komolyan, amikor észreveszik, hogy fényképezünk, emelik a poharukat. Dél felé járunk, ez az első mosoly a városban, amit látunk.
Az Örs vezér téren virágárus férfi áll az aluljáró előtt, jácintot kínál nem nagy meggyőződéssel. A túloldalra mutat, ott kezdődik Zugló mocska, a közelben a hírhedt lakótelep, innét indul a gödöllői HÉV, az oldalában megannyi súlyos és nehéz ivó, hotdog-árus, a hetvenes évek divatját kínáló bódé, most látni csak igazán, menynyire szakadt hely ez; szimpla hétköznapokon mindent elfed a tömeg. Három áruház áll egymás mellett: az IKEA, a Sugár és az Árkád; így tömeg nélkül, zárt kapukkal mintha bontani készülnének őket. Iszunk egy sört a néptelen Gösserben, nézzük a világot a szürke műanyag ablakon át, de nem látunk semmit; vannak seggfejek, akik azt hiszik, hogy a kötelező ünnepi zárva tartás békés és gazdag polgári világot varázsol a mostani helyébe, holott épp ellenkezőleg: nemhogy takarná, előhívja a mocskot.
Az Árkád oldalában, a fabódéknál két középkorú férfi ül a padon, arcát a napnak vetve. A szokásos hajléktalankép. Mint mondják, locsolókat ők se láttak, pedig húszpercenként indul és érkezik a HÉV. A közeli szállón jártak délelőtt, mindig ott mosdanak egyszer egy héten, ebédre viszont nem tartanak igényt, mert élelmet maguk szereznek, nem részletezik, miből és hogyan. Két fiatalember érkezik, kezükben literes pillepalack, ujjnyi borral az alján. Nem beszélnek mellé, borra kérik a pénzt, köszönetképpen elmagyarázzák, hogy három megállóra innét 350 forintért adnak egy liter kannás bort, ám ha kissé bőkezűbben adakoznánk nekik, megúsznák egy megállóval, igaz, ott már 380 forint a bor literje.
Az egyik fiú Misi, a másik Laci. Emez azt mondja magáról, hogy informatikus volt, amaz, hogy szakács. Misi nővére a Füredi úton lakik, őt akarták meglátogatni, de nem engedte be őket. Majd ha befejezem a főiskolát, mondja Misi, a nővérem beenged. Ez a feltétele. Laci a képünkbe vigyorog, hogy be ne vegyük a mesét, közben társára mutatva ujjával kocogtatja a halántékát. Misi fején hosszan elnyúló varrat, elütötte nemrég a hetes busz, úgy varrták össze a fejét, már harmadnap kiszökött a kórházból. Akkor berúgott, s megint elütötte valami, de kiment már a fejéből, hogy busz vagy troli, ráadásul ugyanahhoz az orvoshoz került. Ez már az az utcanemzedék, amelyik nem hatódik meg önmagától, a saját nyomorúságától; ha kell, kiröhögi saját hülye életét. Mögöttük a padon a két ódivatú, vaskalapos hajléktalan csak ül mereven a napon, mint valami ingyenes bronzáriumban; a fiúk őket is kiröhögik. Ha nem volna ünnep, tán nyomban elzavarnák őket a környékről, nem indulatból, nem kegyetlenségből, hanem mert ez a világ rendje: azoknak ott, a padon, épp most járt le az idejük, helyükbe majd emezek lépnek.
Az óránkra nézünk, kettő fele jár. A város már feladta, az Örs vezér tér még tartja magát.
Fotó: Szebeni András