Kern, a színházcsináló

Hócipő szerkesztőség
2012. 03. 21. · Hócipő 2012/06
Bruscon, az öregedő színész egy szürke, unalmas faluba vetődik társulatával, melyben családtagjai játszanak. A megszállott családfő, aki egész életét a művészetért áldozta fel, kénytelen szembesülni Utzbach provincializmusával, sekélyességével. Hiába ég a tűz benne, a borzasztó körülmények, a fásult partnerek és saját öregedésének fájdalma olykor őt is elbizonytalanítja: van-e értelme a művészetnek egy arra méltatlan helyen. E dilemma egyre durvábbá és kérlelhetetlenebbé teszi, pedig ő csupán a színészi elhivatottságot kéri számon partnerein, a világon pedig a kultúrát és a civilizált, európai gondolkodást.


- Én Latinovits mellett voltam gyerek!


- És még mindig az vagyok.


- Egy színész akkor hegedül, amikor akar!


- A nők a lábaim előtt hevertek!


- Csak meg kellett kérnem rá az írót vagy a rendezőt!


- Othello sajnos elkerült!


- Hallod, Desdemona?


- Emlékszel, mikor Johannaként a papok kezére adtalak?


- A színpadról gyakran leugrottam apámhoz...


- ... a Fürst Sándorba. Ha rosszul léptem...


- Mást raktak gipszbe helyettem!


- Várkonyi megmondta, fiam, maga nélkülözhetetlen. Otthon.


- Szóval nem voltam soha egy vizesnyolcas!


- Hamarosan folytatom!

Fotó: Vörös Szilárd