ő még csak most 47
Beszélgetés Iváncsik Mihállyal
Murányi András
2006. 03. 29. · Hócipő 2006/07
Negyvenhét évesen az NB II-ben kézilabdázik, és
amondó: két-három évad még benne van, aztán jöhet az öregfiúk. Az ember
meg ilyenkor néz: más ennyi idősen a tévéfotelből sem képes
kikászálódni sérülés nélkül, miközben ő... Alanyunk ezúttal Iváncsik
Mihály, a Győr korábbi világválogatott, vb-ezüstérmes és -gólkirály
szélsője, habár lehetne az összes fia is: Gergő a Veszprém, Tamás a
Tatabánya felnőttválogatott tehetsége, és akkor még ott van az ETO-t
erősítő csöpp Ádám, aki ráadásul nem is olyan csöpp, sőt. Na de mi a
tényállás a família nőtagjával...?
Most hol is?
Komáromban.
Én leragadtam a Pápánál.
Onnan két éve azzal jöttem el, hogy alapítsunk egy új csapatot a régi társakkal. A megyei bajnokságból feljutottunk az NB II-be, és mondhatom, nagyon jólesik a mozgás.
Azért fáj itt, sajog ott?
Alighanem roppant szerencsésnek mondhatom magam: azon kívül, hogy annak idején háromszor is eltört az orrom, soha, semmi bajom nem volt. És ezt most gyorsan le is kopogom.
Bámulatos!
Köszönöm szépen, igyekszik az ember...
És hányadik a góllövőlistán?
Mint a csapatom: első!
Én kérek elnézést... Mennyit dobott eddig?
Száznegyven gólnál járok.
Mi sem természetesebb; akár még az NB I-ben is szerepelhetne!
Nem azért, de egy-egy félidőt még biztosan bírnék.
Mi tartja vissza?
Mivel úgy tervezem, hogy két-három évet lehúzok még, elvileg nem zárhatom ki ennek az esélyét. Gyakorlatilag azonban most már valóban közelebb vagyok az öregfiúkhoz, mint a fiatal profikhoz.
Amúgy megy még a cunder?
Hogyne. De azért nekem se jön be minden, és ilyenkor szépen megkapom a csapattársaimtól, hogy nem ártana kicsivel többet gyakorolni. És milyen igazuk van, az ember mindig, így negyvenhét évesen is tanulhat bőven! A csuklóból megcsavart lövést egyébként a románok és a jugoszlávok találták ki, aztán világszerte átvették a technikásabb játékosok. Köztük én...
Fiait mindig megnézi?
Nem mulasztok el egyetlen meccset sem a hét végén, habár olyankor rendszerint nekem is jelenésem van; legfeljebb marad a tévé. Nem ritka, hogy Komáromból éppen csak hazaérek, és máris irány Veszprém vagy Tatabánya.
Hát Győr?
Noha kicsit szét vagyunk szóródva mostanában, elő-előfordulnak közös családi ebédek: ilyenkor a feleségem csak süt, süt, süt, és amikor kicsit leáll, akkor is csak azért, hogy főzzön. Képzeljen el négy nagyevő sportembert: olyan, mintha egy lakodalmat kellene kiszolgálni.
Hogy' bírja a drága hitves?
Jól, ugyanis imád sütni-főzni. És minket is imád; ő fogja össze a családot.
Közben pedig megy a frocli?
Olyannyira, hogy legutóbb, amikor tizenkét gólt dobtam egy bajnokin, a fiúk ártatlan arccal fordultak felém: mi van, apa, az ellenfélnél nem volt kapus?
Apjuk szigorú vagy elnéző?
Higgadtan balfácánozok, és ugyanígy dicsérek; egyebekben roppant mázlista vagyok abban is, hogy nagyon jó szellemű fiaim vannak. Ismerem a mentalitásukat, és tudom, mennyit dolgoznak. Ez utóbbi alapján amondó vagyok: annyit melóznak, hogy ha rossz játékosok lennének, akkor is sok mindent elérnének a pályán. Hát még így, hogy nem is rosszak...
Az igaz, hogy mind közül a kis Ádám a legtehetségesebb?
Ádám a legkisebb, ez tény, ellenben tizenöt évesen száznyolcvannégy centi és negyvenötös a lába. Maradjunk annyiban, hogy majd az élet megmutatja, ki, mire viszi.
Kötelezte őket a kézilabdára, netán minden erőfeszítése ellenére választották ezt a sportágat?
Kézilabdás miliőben nőttek fel, úgyhogy sokat nem tudtam tenni az ügy ellen, mi több: azt kívántam, bárcsak rúgnák, és ne dobnák a labdát.
Kevesebb meló, több pénz?
Pontosan. Gergő a saját lábán is átesik a futballban, Tomi jól bánik a labdával, Gergőnek meg egyenesen kitűnő a balosa! De a sors ellen, úgy tetszik, nem lehet mit tenni.
Apropó, sors! Ilyen múlttal és tapasztalattal hogyhogy nem edző valahol?
Amikor hazatértem Németországból, utánpótlás-trénerként dolgoztam, ám havi negyvenezer forintból elég nehéz eltartani egy családot. Ugyanakkor az Audi-gyárban jól érzem magam, a tetejébe mindig is érdekeltek az autók. Imádok vezetni. De ha nem imádnék, akkor is vezetnék: tudja, a fiaim...
A gyárban miként kezelik a korábbi klasszist?
Nem tudok úgy megtenni két lépést, hogy ne szólnának utánam: gratulálunk a fiaid eredményeihez, vagy láttunk újságban. Ami az apai szerepet illeti, a Veszprém elég sokszor nyer, aztán Gergő és Tamás is tagja a felnőttválogatottnak: van mit megköszönni. Ami pedig engem illet: meg-megfordulok a Kisalföld hasábjain, legutóbb abból adódóan, hogy a válogatottal húsz éve szereztünk ezüstérmet a svájci világbajnokságon. A férfiak azóta sem értek el ennél jobb eredményt.
Nem volt éppen rossz periódus...
A Győrrel négy évadon keresztül nagyon futott a szekér: megnyertük az akkor még IHF-kupának nevezett európai vetélkedést, aztán három aranyérmet is begyűjtöttünk a magyar bajnokságban, és nyolcvankilencben én lettem az év játékosa itthon. A nyolcvanhatos vb anynyiban lehet csalódás, hogy utólag visszagondolva megelégedtünk a döntőbe jutással. Illetve, inkább visszanézve, mert meglehetősen gyakran bekapcsolom a videót, és mindannyiszor megállapítom: ha csak két góllal is, de a jugoszlávok abban a hatvan percben feltétlenül jobbak, erősebbek voltak.
Mennyit kaptak a második helyért?
Eredetileg harmincezer forintot akartak adni, de a kollektív tiltakozás eredményeként fölemelték az összeget ötvenezerre. Az átlagkereset akkoriban öt-hatezer forint volt.
Mit vett belőle?
Életem jelentős részében kizárólag lakásra spóroltam. Nyilván megéri: ekkora családnál...
Hiányzik valami az életéből?
Nem. És hogy tényleg nem, arra bizonyíték, hogy nagyon elégedett tudok lenni, amikor megnézem a régi képeket; a háttérben mámoros szurkolók ünnepelnek, szinte hallom a zsibongást.
Egy ezüst-arany csere sem jön számításba?
Amióta öregszem, egyre többet álmodok a vb-döntővel, de sosem ébredtem még arra, hogy mi végeztünk az élen... Ezzel együtt van olyan visszatérő álmom, amelyben azt látom, hogy ott csüng az arany a nyakban. Méghozzá nagyon komoly tornán.
Kellemes élmény lehet...
Főként, hogy a fiaim a főszereplői.