Pléh Csárda

Para-Kovács Imre

2012. 03. 21. · Hócipő 2012/06

Mint az eddigiekből is kiderült, gasztrokommandónk kifejezetten érzékeny a kifinomult konyhára, ezért is fogadtuk kitörő örömmel a hírt, miszerint az Erzsébet királyné útja végén, a Kolozsvári út kezdetén van egy olyan kifőzde, amiről mindig is álmodtunk: irtózatos méretű adagok olcsón, hús, hús, pacal, és hús, ráadásul mindez bádogasztalokon. Hazaérkeztünk.

Nem akarok túlzásokba esni (imádok túlzásokba esni, ha tehetném, reggel felkeléskor rögtön beleesnék egy túlzásba, és estig ki sem kelnék belőle), de a Kolozsvári úti piacnál kisebbet én még nem láttam, természetesen nem kritika, csak meglepő, mert az egyetlen soron nagyjából hat egység várja a kedves érdeklődőket, ráadásul ebből az egyik maga a Pléh Csárda, egy másik pedig egy szolid vegyesbolt. A maradék négy helyen lehet zöldségeket vásárolni, és savanyúságot.

A tavaszi szél babrálja huncut fürtjeinket, főleg a fotóművész kollégáét, mert azokhoz jobban hozzáfér, míg az enyémek jóval sűrűbben helyezkednek el, a delelő Nap pedig mindent olyan barátságos aurával lát el, hogy legszívesebben átölelném magamat, és megvallanám, hogy szeretem. De ezt inkább majd este, mert vár minket Bábel István, aki jelentős személyiség, mind fizikai, mind művészi értelemben, mert ha tenne egy hirtelen mozdulatot büféjében, az valószínűleg rászorulna, és onnantól kezdve járhatna benne, mint valami érdekes átmeneti kabátban.

A büfé sem nagy, de Bábel István sem kicsi.

Finoman jelezném, hogy a kecskeméti érsek testvéréről beszélünk, és egy nagyszerű hárfaművész apjáról, tehát már pusztán ezért is kijárna a megfelelő tisztelet, azonban az ételek láttán ez az érzés még erősödik, már-már eksztázisba fordul, és egészen addig tart a felfokozott állapot, amíg magunkévá nem teszünk egy szelet rántott húst, némi köret kíséretében.

Mert aki egy ekkora hús után még izgatott, annak azonnali orvosi segítségre van szüksége.

Amikor azt mondom, hogy nagy, akkor azt úgy értem, hogy nagyon nagy, óriási, irgalmatlan méretű, hatalmas, elborzasztóan méretes, gigantikus. Mert ami csak szimplán nagy, az itt aprónak tűnik, elég ha csak arra célzok, hogy az egyik ablakban egy bécsis zsömle fényképe lóg, ami 7 kiló 44 dekás volt, igaz, ilyesmi csak külön kérésre készül, viszont az előbb emlegetett rántott hús a mérések szerint 44 dekás.

A mérés egyébként nem csak nekünk jár, hanem mindenkinek, hiszen ez alapján fizet a vendég, itt nincsenek adagok, csak kilók és dekák, meg az Uzsoki Kórház diétás menüje, ami fél adag, de ilyesmit ottjártunkkor nem tapasztaltam.

Jött viszont egy ember, és kért egy tányér pacalt, rántottat, ami ránézésre lehetett fél kiló, hozzá a kenyér és a csípős savanyú, majd nekilátott, és tempósan evett. De hiába evett tempósan, fél óra múlva még mindig rágott, igaz, éhesnek látszott eleinte, a végén meg derűsnek, nyugodtnak és békésnek, mint egy alvó menyét a nagymamája ölében. Gondolom, ennyi pacal után Budai Gyula is keblére ölelné Oszkó Pétert, és könyörögne neki, hogy alapítsanak közösen céget.

A hétkilós szendvics egyébként egy nyugdíjazási ünnepségre készült, tésztájához 50 adag zsemle, a húshoz pedig mintegy öt kiló felsál és karaj szükségeltetett, és tizenöten laktak jól belőle. Barkas vitte ki az asztalhoz.

Csak a miheztartás végett mondom.

Van még rántott gomba, gombapörkölt, vadas marha, töltött hús. De a töltött húsnál álljunk meg egy percre.

Az történt, hogy gondolva az otthoniakra, elvitelre kértem egyet, majd tényleg hazavittem, és két napig kettőnknek megvolt a kajája, de úgy értve, hogy reggeli, ebéd, vacsora, és még Bojtos kutya is kapott belőle, mert ő mindenből kap.

A Pléh Csárda messze földön híres, csak mi voltunk eddig ilyen boldogtalan tudatlanok, mert mint kiderült, még Fótról is járnak ide az emberek, hogy hazavigyék a rántott húst a vasárnapi ebédhez, de egyes vélemények szerint nem lehetetlen, hogy Budáról is jönnek.

A csapat háromtagú, a kecskeméti érsek öccse, a fia és egy szép arcú hölgy a pult mögött, aki nem szól egy szót sem, de ezt tökéletesen megértem, mert Fábry Sándor is nehezen jutna szóhoz a tulajdonos mellett, aki már 24 éve csinálja ezt a boltot, és ahogy elnézem, tökéletesen elégedett vele.

A hely legendája szerint egyszer bejött egy marha nagy ember, és kért egy adag pörköltet, amit meg is kapott, de erősen fitymálta, mert akkoriban az adagokat még az állam mérte, és bizony szűken mérte azokat nagyon. Ám éppen ekkoriban hagyta abba az állam a méricskélést, egészen pontosan úgy volt, hogy december 31-én még kellett mérni, aztán január 1-jén már nem, és Bábel István igencsak örült ennek, mert maga sem kis ember, úgyhogy feltolta úgy a pörköltöt, hogy nagyon.

(Hoppá, mindenkiben lakik egy kis Parti Nagy, és az enyém most előjött.)

Feltolta tehát a mércét, de rohadtul, annyira, hogy amikor visszajött a nagy marha ember, és rögtön négy adagot kért, mert éhe volt, akkor mondva lett neki, hogy óvatosan, de csak erőlködött, így aztán kapott két kiló pörköltöt, hogy csak nézett.

Eddig a legend.

Annyira belopjuk magunkat a mester szívébe, hogy még a vágási technikát is bemutatja, hogyan lehet fél négyzetméteres rántott húst csinálni, ha nem bálnával dolgozunk, de sajnos nem árulhatom el Önöknek, mert akkor megölne, és jogosan.

A lényeg az, hogy nem papírvékonyra klopfolással kell elérni a kívánt méretet, hanem késtechnikával, ami aztán atyáról fiúra száll, mint maga a kés is, esetünkben finoman ívesre kopott, rózsaszín nyelű szerszám, ami valószínűleg feldarabolt már pár tonna húst.

A húsból kiindulva nem merem megkérdezni, hogy milyen desszert van, de óvatosan az étlapra pillantok, ott pedig az áll, hogy palacsinta, úgyhogy megpróbálom elképzelni a mennyiséget, de bármennyi legyen is, tudom, ehhez én kevés vagyok.

Fotó: Szebeni András