Élelmiszersarok nonstop büfé

Megyesi Gusztáv

2012. 03. 07. · Hócipő 2012/05

Jó volna tudni, nem fél-e Ircsi éjszakánként, elvégre egyedül van a bisztróban. Igaz, hátul, a kis ABC pultjánál ott áll Tamás, életerős fiatalember, de ha valaki nagyon rabolni akarna, nincs akadálya. Épp a látogatásunk előtti napon késeltek meg pár házzal odébb egy bolttulajdonost: egy középkorú férfi bement a kis ABCbe, fegyverrel leütött egy vásárlót, és amikor a tulaj nem adta oda neki a bevételt, hasba szúrta, nem sokon múlott az élete. Ilyen egyszerű az egész, éjszaka pedig még egyszerűbb.

Miért félnék? - kérdezhetne vissza Ircsi, hiszen mielőtt a non-stop bisztróba jött dolgozni, Pécsett vendéglátózott, sok újat már nem mondhat neki az éjszaka. A késelő férfinál különbekkel is találkozott már, verbális volt persze a konfliktus; a vendéglátós leghatásosabb fegyvere a határozott fellépés, ha csak kis bizonytalanság érződik a személyzeten, akkor annak vége; Ircsit viszont nem kell félteni, megvan a fellépése.

Ez az éjjel-nappali bisztró azért fogott meg bennünket, mert mi még az a korosztály vagyunk, amelyik kifejezetten meghatódik, ha egy éjjel-nappali üzlet tényleg éjjel-nappal nyitva tart. Annak idején az Emkével szemben működött Budapest egyetlen éjjel-nappali közértje, amely tízkor bezárt, de már fél tízkor szórták ki az embereket, mert kezdtek fölmosni. Itt meg hajnalban van pár perc szünet a takarítás idejére, ám az se gond: a vendégek, mint megannyi gólya húzzák maguk alá a lábukat a széken ülve, s bámulnak kifelé az ablakon.

A bisztrótól ne várjunk csillagos étlapot. Karfiolleves, krumplifőzelék, pörkölt, rántott sajt, grillcsirke, pulyka, fasírt, hurka, kolbász, oldalas, mindenféle saláták, hidegtálak, sütemények, amit az ember hirtelenjében be akar kapni, ha éjféltájt megéhezik, és épp arra jár. Tipikusan az a hely, ahová az ember nem mulatni jár, hanem enni, bármely napszakban, ha úgy diktálja a gyomor. Ircsi állandó éjszakás, ami sokkal jobb, mintha hetenként váltana, mert az fölzabál mindent, testet, idegzetet; érdemes volna egyszer megnézni, hogy mi lett a hatvanashetvenes évek munkásnő hőseiből, akiknek az ifjúságát három műszakban falta fel az építőmunka. Ircsi délután fél hatra érkezik a bisztróba, átveszi a nappalosoktól a műszakot, s másnap reggel hatig a maga ura: egymaga dönti el, hogy mikor tesz a sütőbe újabb adag csirkecombot, mikor tisztít fokhagymát és mennyit, már éjfél felé vagy csak hajnalban készíti elő a nappalisoknak a főznivalót, továbbá egymaga felel a kiszolgálásért, a vendég hangulatáért, ha hibázik, csakis önmagát okolhatja, ezenfelül nincsenek konfliktusai főnökkel, kolleganőkkel, sőt kifejezetten kedvelik egymást, nem csoda, hogy Ircsi jól érzi magát; édes, teremtő szabadság a maga módján.

Ircsi Kisvárdán született, azt mondja, hétéves kora óta főz, édesanyja minden lakodalomba elhurcolta magával, megtanulta hát a főzést, a sejtjeibe fogadta; az ma is elképzelhetetlen, hogy a tésztát ne ő gyúrja otthon, és hogy egyáltalán: ne gyúrt tészta kerüljön az asztalra. Ircsi ma éjjel fasírthoz gyúrja a tölteléket, a legszívesebben azt írnánk, hogy házi fasírthoz, ha jelentene még valamit ez a jelző.

Jön Ramón. Pontosabban szól-va már fél órája itt van, belakja az egész bisztrót, ideértve a hátul elkerített és külön üzemelő kis közértet is, és élénken érdeklődik bizonyos féldekás alkoholneműk iránt. Ramónt a szürke szakállával, méretes zsákjával és dohányszagával világcsavargónak nézné az ember, holott a szemközti házban lakik, ahol dr. Makkos ingatlancentruma hirdeti magát. Azt mondja, itt volt évtizedeken át a kedvenc borozója, amelynek a bejáratára ki volt írva, hogy „Az utca legjobb kocsmája”, ami a színigazságot fejezte ki, amennyiben két házból áll az utca, ám sikerült ezt a helyet is tönkretenni: régen ide jártak a környék legkiválóbb elméi, Ramónt is ideértve, mára azonban unalmas, sznob hely lett, két percnél többet nem lehet benne kibírni. Ircsinél viszont nincs italfelszolgálás, hátul, Tamásnál meg kell venni a sört vagy a féldekásat, kimenni az utcára, meginni, visszajönni, majd kezdeni elölről az egészet.

Éjfél felé diákcsapat érkezik, egyikük mindjárt az összes majonézes krumplisalátát becsomagoltatja, majd egy fiatal pár rendel grillcsirkét, a fiú elfordulva számolja tenyerében a pénzt, hogy elég-e, majd hirtelen Erzsébet-kártyával fizet. Ilyet se láttunk még. Erzsébetkártyával ma szinte sehol sem lehet fizetni, ez az egyébként IV. osztályú bisztró pedig, ahelyett, hogy elküldené a bánatba az összes nyavalyás utalványost, elfogadja az Erzsébet-kártyát, sőt a bankkártyát is.

Taxisok érkeznek fizetőpincéres bukszát szorongatva, ők törzsvendégek, akárcsak a váltásból jövő biztonsági őrök, néhány közelben dolgozó bárzenész, aztán két óra felé váratlanul két kamasz lány nyit be, rosszul kifestett arccal, nem tudni róluk, jönnek-e vagy valahová mennek. Középkorú házaspár méregeti a frissen sülteket elegáns kabátban, de a férfi kezében hajléktalanszatyor, közben egy középkorú nő megy hátra cigarettát venni, aztán egy férfi nyit be, hogy fölváltanák-e neki a húszezresét, különben nem viszi haza a taxi. Jönnek sorban, csoportosan és magányosan, jól és rosszul öltözöttek, csak egy pillanatra van arcuk, amíg a csirkecombot a rizskörettel kikérik, aztán eltűnnek; lassú, kimért tempóban küldi őket az éjszaka, a hajnal pedig magával viszi a titkukat, így volt ez mindig és így is marad.

Hat után Ircsi még megbeszél néhány igen fontos dolgot a nappalisokkal, majd elindul haza, s akkor kezdődik csak igazán az élet: otthon a férje s három nagyfia várja; elindítja őket a dolgukra, elpakol, kitakarít, majd nekiáll főzni.

Fotó: Szebeni András