Róma Ételbár

Para-Kovács Imre

2012. 02. 22. · Hócipő 2012/04

Akárki akármit mond, február végén már tavasz van, hiába van fagy, hiába csap arcunkba a hó, lelkünk mélyén már tudjuk, hogy közel a rügyfakadás, a kibontott hajú lányok és a kacagó biciklisták évszaka. Csak éppen rohadt hideg van.

De mit nekünk zord időjárás, mit nekünk nemzetközi politikai helyzet, ha arról van szó, hogy a Nyájas Olvasónak bemutassunk egy újabb helyet, ahol enni lehet, ahol nemzeti konyhánk remekei várnak Rá, ahol mérsékelt árakon annyit ehet, amennyit szeretne! Semmi sem akadályozhat meg bennünket abban, hogy minden akadályt legyőzve átvágjunk a Moszkva téren, elhaladjunk a kissé túlértékelt Csalogány 26. előtt, és megérkezzünk Cica asszony birodalmába (nincs ebben semmi tiszteletlenség, az étlapon is az áll, hogy üzlettulajdonos Sebestyén Attila és neje, CICA, hát ki vagyok én, hogy átkereszteljem őt?!).

Vágyakozva nézzük a hely elé kitett asztalt és két széket, mert tudjuk, hogy amikor a bunkó nyár majd legyőzi a tavaszt, itt kint fognak enni azon szerencsések, akik jól választottak évszakot, és bágyadtan nézik majd a forgalmat és az ország házát a szemközti parton, ha elég hosszú nyakuk van. Az utóbbitól talán el is tekinthetnek, hiszen az ősi bölcsesség szerint magyar ember evés közben nem néz Országházat, de a bágyadtság és a rekkenő nap egészen biztos.

Mi persze nem részesülünk ebből, csak a feladatra koncentrálunk, belépünk és szembesülünk.

Bár az evés nem hungarikum, de valljuk, hogy úgy, ahogy a magyarok tudnak enni, úgy nem tud senki más, és a Róma Ételbárban ezt lehetőségünk adódik bizonyítani. Brassói aprópecsenyét választok, a fotográfus pedig libacombot, az árak, mondanom sem kell, a barátságosnak mondható 500 és 1500 forintos tartományban, a krumplis tészta és a mákos tészta például csak 500, hamarosan visszatérek tesztelni, de most rám tört a vágy, hogy Brassóit egyek, mert részben nagyon régen állt módomban, részben pedig az erőteljes fűszerezés elmaradhatatlan kelléke a kora tavasznak, amikor még a hóvirágok is csak hagyma formájában néznek fölfelé a föld alól, és a törpenyulak napjában csupán ötször gondolnak a fajfenntartásra.

Nem csalódom, a zsírmentes és omlós húsdarabok pontosan az elvárt mértékben csípnek, illetve talán nem is csípnek, csak pikánsak, amitől a gyomromban melegség támad, majd felkúszik a szívemen keresztül az agyamba.

Az ember agya melegségre vágyik.

Hosszasan sorolhatnám a falon megjelenő hírességeket, Erhardt Lászlótól a Pa-dö-dö-ig, de minek kellene nekünk beérnünk kétdimenziós sztárokkal, amikor az egyik sarokban ott étkezik Zámbó Jimmy leánytestvére személyesen, Marietta, aki ugyan még nem adott ki saját lemezt, viszont bőségesen hullott reá bátyjának dicsfényéből, úgyhogy részben megtisztelve érezzük magunkat, hogy itt ehetünk, részben pedig megörökítjük az utókornak a látványt, minek részesei lehettünk a sors kegyéből.

Gyorsan körül is nézek, hátha akad még olyan ismert ember a helyiségben, akiről feltétlenül meg kéne emlékeznem, de magamon kívül nem találok mást, ezért aztán visszazökkenek a málnaszörpöm mögé, és próbálom kitalálni, mennyivel fogja megnövelni testsúlyomat ez a munka, ha sohasem fogynak el a kifőzdék, ha örökké tart a Zóna, és ha bugyszigdá búgyet szonyce.

Nincs megállás: megérkezésünktől fogva folyamatos a telt ház, miközben páran szerényen ácsorognak az ajtóban, hogy elvitelre rendelt ebédjük megérkezzen. Rendezett káosz, amit főleg mi okozunk, mivel a fotóművész kolléga nagyjából betölti az egész teret, amikor megörökítendő momentumokat keres, és percekre leáll a közlekedés miatta, de Cica asszony angyali türelemmel viseli a megpróbáltatásokat, és történeteket mesél az Aranykorból, amikor még az Anna presszóban, a Balettcipőben, az Európában, az Apostolokban és gyakorlatilag minden valamirevaló helyen dolgozott, ahol az akkori bohém ifjúság múlatta idejét a kádárizmus fojtó levegőjét semmibe véve.

Az étlap egyébként naponta változik, állandóság és folyamatos megújulás, a légkör családias, itt mindenki ismeri a másikat valahonnan, de leginkább innen, én pedig mindig is szerettem volna falun élni, úgyhogy hamar átveszem a ritmust, és mintha hazaérkeztem volna.

Mire a Brassói a feledés és emésztés homályába vész, már a Nap is összeszedi magát, úgy tesz, mintha egy létező égitest lenne, és nem csak valami középszerű képzőművész által felskiccelt folt a szürkéskék háttér előtt. Szebeni fotográfusmester tesz még egy utolsó kísérletet, hogy eltakarjon minket a meleget hozó csillag elől, de aztán ő is leül, és elégedetten brummog valamit maga elé.

Ha lehunyom a szemem, látom a kikötőt, a rakodó hajókat és a tengert, ha kinyitom, akkor viszont nem, mert Budapestnek sajnos ilyenek az adottságai, viszont a cunami esélye legalább minimális, és én még azt is megkockáztatom, hogy kiüljek a objektum elé dohányzás és teljesebb átélés céljából, ami sikerül is, mivel egy idő után maximálisan átélek, miközben dohányzom (ami nyilvánvalóan rossz és egészségtelen szokás, lassan már csak a franciákban lehet bízni, ha az ember dohányzópartnert keres, de mivel most a Róma Ételbárban vagyok, inkább az olaszok erényeit ecsetelem, főleg a déliekét, akik még rongálják magukat rendesen).

A krumplis tészta is tökéletes, mert végül csak nem állom meg, hogy ne vesszek bele, a krumplis tészta nekem az a gyermekkor, ami Paris Hiltonnak a fél méter mély vörös szőnyeg, vagy Navracsics Tibornak az igazodás, egy visszaidézhető, felejthetetlen világ, ahol igazán otthon érzem magam, ahol biztonságban vagyok, és amit már nem vehetnek el tőlem mindenféle szarvasgombás rizottók és fürjek. Hiába tudom, hogy ez már nem az a krumpli és nem az a tészta, még mindig biztos lehetek benne, hogy ezen összetevők változtak a legkevesebbet az idők folyamán, ellentétben például a répával vagy a paradicsommal, hogy most a csirkéről ne is beszéljek.

Fotó: Szebeni András