Gömböc

Lengyel László

2012. 02. 08. · Hócipő 2012/03

Olvasom Umberto Eco publicisztikáját az Espressóban. Eco lassan negyven éve ír publicisztikát, beismerem, hogy a hetvenes évek végén mint publicistát ismertem meg - később derült ki számomra, mekkora író. De visszatérve egyik legutóbbi írásához, Eco felidézi Maupassant híres novelláját, franciául Boule Suif, olaszul Palla di Segno, magyarul, Kosztolányi Dezső fordítása szerint: a Gömböcöt. Eco, hogy mindenkit megbotránkoztasson, vagy harsogó nevetésre fakasszon, Maupassant telt prostituáltját a tökéletes eleganciájú, szálegyenes Mario Monti professore-hoz, Itália éppen beiktatott miniszterelnökéhez hasonlítja.

A novella talán még mindig kötelező olvasmány - ismerős. Az 1870-es francia-porosz háború idején egy postakocsiban együtt utaznak Rouen tisztes polgárai, urak és hölgyek, két apáca, egy szoci főnök és velük Gömböc, a város „ismert hölgye”. Mit ad isten, az utasok közül egyedül Gömböc volt előrelátó, aki magával hozott egy kosarat teli élelmiszerrel. És a finnyás hölgyek, a magas urak valamennyien leereszkednek Gömböchöz, hogy kínálására felfalják a kosár tartalmát. A kocsi utasai már összemelegednének, ha az őket feltartóztató porosz őrjárat tisztje nem üzenné meg kifogástalan udvariassággal, hogy csak akkor mehetnek tovább, ha Gömböc kisasszony „szépen megkéri”. Nemet mond, és következik az idegtépő várakozás. Majd fokról fokra a kocsi valamennyi utasa arra a belátásra jut - Gömböcnek engednie kell. A kocsiba visszatérte után senki sem néz rá, senki nem kínálja ételéből. Sírni kezd, és zokogása belehangzik a sötétbe.

Azt hiszem, hogy ez fog történni Montival is - teszi hozzá Eco. Mindenki, különösen a törvényhozók, örömmel mondanak le arról, hogy bármiféle népszerűtlen politikához adják a nevüket. Mindenki úgy tesz, mintha nem neki, hanem a másiknak kellene áldozatot hoznia. Montira mutogatnak, de ha bármibe belekezd az ő érdekükben, fölháborodnak, és megvetéssel sújtják. Maupassant sok mindent megértett ebből.

Nekünk nincs Montink. Az elmúlt másfél évben, és bizony az egész elmúlt évtizedben, az ezredforduló óta kinevelődő homo orbanicus, az orbáni embertípus, bárkit félrelökött, kiadott, aki útjában állt boldogulásának. A magyar postakocsin utazó újpolgárok, szenteskedők hozzászoktak és hozzászoktatták környezetüket, hogy nullaösszegű játékot játszanak. Ebben a ki kit győz le, erő és erőszak az úr logikában Orbán csak azért és addig vezet, amíg erő és erőszak dolgában nincs nála különb. A magyar kocsiban nem volt, nincs, és sokáig nem is lenne, ha az őrjárat meg nem állítja a kocsit.

A homo orbanicus hozzá van szokva, hogy szerződést csak addig tartunk be, amíg az ellenfél erős és ki tudja kényszeríteni, az adott szónak addig van jelentősége, amíg a másik el nem fordul és föl nem tárja gyenge pontját. Nincs igazság és nincs hazugság, csak aktuális mondás van, ami ebben a percben érdekem. Nincs teljesítmény, csak kapcsolat. A legfontosabb, hogy legyen barát-ellenség felismerő programod, akkor minden megy, mint a karikacsapás.

A győztesek kultúrája: csak az van, ami válaszlépéssel fenyeget. Ha vissza tud ütni, létezik, ha nem, nem létezik. Világhír, teljesítmény érdektelen. Hány hadosztálya van? Meg tud-e minket állítani? Ránk tudja-e kényszeríteni ígéreteink, adósságaink betartását, visszafizetését? Igen, mert erősebb. Verőlegényei vannak. Ránk uszíthatja rendőreit, ügyészeit. Törvényeket hozathat ellenünk a parlamentjével. Akkor betartjuk félig az ígéretünk, és fizetünk valamit az adósságunkból. De ha nincs hadserege, mázsás pofonja, rendőre, akkor röhögünk rajta és naiv hitén, hogy hitt nekünk, hogy kölcsönzött, hogy reménykedett. Mekkora balfácán! Azt se tudta, hogy már régen feketelistán van! És bruhaházunk, és egymás térdét csapkodjuk, hogy ravasznak hitte magát ez a barom, észre se vette, hogy kifosztottuk. Mások hány napra fizetnek? Harminc? Mi fizessünk kilencven napra! Vagy egyáltalán ne fizessünk! Nem tetszik a rendszer, csinálj forradalmat! Százezer másikat küldünk az utcára, aki szeret minket. Hahaha!

A vesztesek kultúrája: ész, érvek, teljesítmény. Nem tudják, hogy a homo orbanicus teli torokból harsogja Orbán jelszavát: „nem az érveknek, hanem az erőnek engedünk.” Olvasom Steven Shapin recenzióját a London Review of Booksban a legújabb Polányi Mihály-könyvről. Felidézi benne az ismert, a második világháború idején Los Alamos atomkutató helyén kiötölt Fermi-paradoxont: hogyan tudjuk bizonyítani, hogy földönkívüliek jártak köztük és föl akarták venni velünk a kapcsolatot? Szilárd Leó válasza: valóban köztünk járnak, csak magyarul próbálnak kapcsolatot teremteni. Majd elmeséli a történetet, hogy a Marsról származó lények, akik azért jöttek, hogy gyarmatosítsák a Földet, sok-sok évvel ezelőtt a Duna partján landoltak. Nagyon hatékonyan tudják rejtegetni eredeti származásukat, de néhány tulajdonságukról felismerhetőek. Az egyik vándorló kedvük, nem tudnak nyugton ülni. A másik sajátos nyelvük, amelyet senki más nem ért a világon. És a harmadik természetfölötti intelligenciájuk, mindent tudnak, amit mások nem. Ebben az időben Nagy-Britanniában és Amerikában előszeretettel beszélték a marsi angolt, nemcsak Szilárd Leó és Neumann János, hanem Teller Ede - Edward Teller alias E.T. --, Kármán Tódor, Káldor Miklós, Balogh Tamás és Polányi Mihály, aki a marslakó archetípusa. Ennyi vesztest! Nemcsak marslakók, de mind-mind zsidó származásúak! Gyarmatosíthatták a világot, de minket, ezt a „szép vagy, gyönyörű vagy Magyarországot” nem, nem soha!

Ülünk a kocsiban, a porosz tiszt üzenetét várjuk. Körülnézek. Mi lesz, ha a tiszt nem vágyik a köztünk ülő Gömböcre? Mi lesz, ha itt hagynak minket magunkra, csak úgy, az út szélén? Lopva kinézek az ablakon. Feljövőben a nap.