Párhuzamos valótlanság
Para-Kovács Imre
2012. 01. 11. · Hócipő 2012/02
Nem mintha különösebben csalódott vagy bosszúszomjas lennék, de azért látni Selmeczi Gabriellát, midőn lekörözi Szijjártó Pétert, még nekem, Bányász Rezsőn és Batiz Andráson nevelkedett újságírónak is lélekemelő élmény. Ha lenne végre egy Szóvivő TV, egész nap azt nézném, ha pedig nem lesz hamarosan, akkor csinálok egyet. Képzeljék csak el, reggel vidám ébresztő a bevezetőben említett ikertornyokkal, aztán napközben aktualitások, éjszaka pedig Önök kérték!, a múlt szóvivőinek legjobb pillanatai, esetleg zenés kívánságkosár. Nem tudok szabadulni a képtől, midőn Krizsán Pista bácsi Nyékládházáról küldi Selmeczi Gabriella Másnapos brókerek című nótáját Feri apunak, Margó nénének és mindenkinek, aki szereti - Bátaszékre.A gyerekek felnőnek, a felnőttek meghalnak.
Orbán Viktor megvédte Magyarországot nemzetközi Chónoktól, de különös örömmel tölti el a szívét, hogy ennyien beszélnek hazánk új alkotmányáról, mondhatnók: az egész világ a magyar alaptörvényről beszél, régen voltunk ennyire sikeresek.
Voltak persze hasonló pillanatok, például egy időben az egész világ Pándy Andrásról, a Belgiumban élő savazó és daraboló sorozatgyilkosról értekezett, de az akkori kormány valahogy elszalasztotta a lehetőséget, hogy ráépüljön a népszerűségi hullámra, pedig milyen csodálatos lett volna egy kampány: P, mint Pannónia, P, mint Pándi, Magyarország megér egy mosolyt!
Ahogy lassan változott a fejemben a miniszterelnök megítélése, óvatos várakozásról ijedt érdeklődésbe, majd jogos felháborodásból őszinte kacajra fakadtam, fordultam és ingadoztam, de végül a legutóbbi brüsszeli show-műsor megtekintése után végleg megállapodtam a derűs szemlélődésnél, sőt elhatároztam, hogy naplót vezetek, mert a jövő joggal tarthat igényt ezen történelmi kitérő pontos dokumentálására.
Ami itt van, kérem, az minden, csak nem szomorú vagy félelmetes.
Természetesen ha egy kínai császár a régmúltban úgy döntött, hogy a Föld bambuszrügy alakú, és innentől kezdve mindenki vágja le a homlokát, mert felesége, a császárné nem szeretne a birodalomban homlokokat látni, akkor onnantól kezdve a Föld bambuszrügy alakú volt, és az alattvalók homlok nélkül élték tökéletesnek nem igazán nevezhető életüket, viszont akkoriban nem volt szélessávú internet, nem volt nemzetközi kitekintés és nem volt bubifrizura.
Azonban ha most kezd valaki heves hazudozásba a világ alakját és minőségét illetően, akkor jön a Google, és akkora kokit oszt ki, hogy a hazudozó vaddisznóarca hosszas rezgésbe kezd.
Nem vitatom azoknak a jogát, akik akár saját életük, jólétük és szabadságuk árán is ragaszkodnak a hazugságokhoz, akik utolsó leheletükkel is védelmezik a hazudozójukat, mert az igazság fáj, az élet fáj, de a fáradalmas élet sem fáj annyira, ha édes hazugságokkal fűszerezzük, és akkor már teljesen mindegy, ufók fognak-e jönni a külső űrből, hogy elvigyenek minket egy erkölcsileg jobb világba, vagy Orbán Viktor véd meg minket a brüsszeli arénában a nemzetközi baloldal nemtelen támadásaitól. Teljesen mindegy, csak hazugság legyen, ne kelljen szembesülni a ténnyel, miszerint korszakos idióták kora jött el, és éppen szétbarmolják az országot, az ufók pedig nem fognak jönni, mert nem léteznek, de ha léteznek is, konkrétan leszarják a magyarokat.
Nem azért, mert bolygóközi baloldaliak, nem azért, mert részesedtek Trianon véres örökségéből, és még csak nem is azért, mert a magyarokat mindenki bántja, mert a magyarokat bántani tömegsport, hanem azért, mert nem vagyunk eléggé jelentősek galaktikus szempontból.
Lehetnénk, de nem vagyunk, higgyék el, nekem is fáj.
Európa tudja ezt, a Bizottság, a Parlament, az Elnök, minden Európai-val kezdődő szervezet és tisztségviselő pontosan tisztában van Magyarország jelentőségével és súlyával, aminek természetesen mi nem örülünk, mert szeretnénk jelentősek és erősek lenni, talán még egy kicsit divatosak és csinosak is.
Ehhez az kellene, hogy ne legyünk feltűnően parasztok, és kezdjünk magunkkal valamit, amitől megváltozik nemzetközi pozíciónk, de erre még kísérletet sem tettünk, csak verjük az asztalt, és azt kiabáljuk, hogy mi igenis jelentősek és súlyosak vagyunk, a többiek meg röhögnek.
Ha velük röhögök, az nem azért van, mert szívesen nézném a sírt, hol nemzet süllyed el, hanem mert pontosan tudom: én jelentős és súlyos vagyok, barátaim között is szép számmal vannak jelentősek és súlyosak, Európa számol azokkal a magyarokkal, akik ugyancsak megkerülhetetlenek, csupán politikai vezetésünk nevetséges és vállalhatatlan, ilyeténképpen velük röhögni nem modortalanság, egyáltalán nem hazaárulás, csupán egészséges reakció erre a konzervatívnak eladni próbált politikára, erre a mókás kakaskodásra, minek keretében éppen visszacsúszunk néhány évet az idővonalon, de teljesen mindegy, hátrányunk már eddig is behozhatatlan volt a többiekkel szemben, a nomád körülményeket meg kifejezetten szeretjük, egyébként is lehet, hogy a jövő évtizedben ez lesz a trend.
Tragikus tehát a rombolás, a demokrácia kiforgatása és kisemmizése, ennek a kommunikációja annyira szórakoztató, amennyire csak lehet. A legmagasabb szinttől lefelé, az utolsó pártkutyáig képesek olyanokat mondani, nyilatkozni, leírni, ami egyszerűen törzsanyag lesz a nemzeti aranyköpések archívumában, úgy fogunk hivatkozni ezekre, mint tyúk a takonyra, és untatjuk majd halálra a kor kiscserkészeit, ha bekopogtatnak, megkérdezve: Imre bácsi, milyen volt a Hülyeség Kora?