A szóvivő

Váncsa István

2011. 12. 28. · Hócipő 2012/01

Föníciai, hettita és méd források szerint a három évezreddel ezelőtti magyarság roppant erős volt alkotmányozásban, tévéhíradózásban és szóvivésben, de leginkább az utóbbiban.

Volt idő, amikor inkább a költségvetés frontján próbáltunk érvényesülni, az úgy ment, hogy ősszel elvetettük a költséget, a következő nyáron pedig tízszer annyi költséget arattunk. Elismerten unortodox módja volt ez a földművelésnek, rá is ment ingünkgatyánk, ezért idővel áttértünk a kevésbé ing- és gatyaigényes stand-up comedyre, az pedig egyből bejött. Annyi az egész, hogy valaki kiáll a publikum elé, hülyeségeket beszél, esetleg letolja a gatyáját, már ha van neki, a nép pedig röhög. Nem lehet véletlen, hogy a gatyaletolás archaikus motívumához a magyar stand-up comedy legnagyobb ma élő mestere is szívesen folyamodik. Ősi turáni hagyományunk ez minekünk.

Dumaszínházzal a régmúltban leginkább a lószerszámkészítők, közismertebb szóval a szíjjártók foglalkoztak. A szíjjártó bőrrel dolgozik, viszont, ellentétben például a suszterral, nem tart a szájában szögeket, így aztán annyi marhaságot beszélhet, amennyit csak bír. Szíjjártó körökben a marhaságokat beszélésnek hatalmas kultúrája alakult ki, vetélkedőket is rendeztek, a nürnbergi dalnokversenyekhez hasonlóakat, ezeken értelemszerűen az nyert, aki nagyobb ökörségeket mondott, mint a többiek. Őt a továbbiakban szóvivőként tisztelték, ez magyarázza, hogy a magyar nyelvben a szóvivő és a szíjjártó szavak szinonimák. Szót vinni vagy szíjat ártani a mi fogalmaink szerint ugyanaz. A szóvivőről azt tartották, hogy puszta szómágiával elkergeti a viharfelhőket, meggyógyítja a savós patairha-gyulladásban szenvedő lovat, vizet fakaszt a sziklából, a belső és külső ellenséget pedig porrá zúzza. A környező népek fiai, mindenekelőtt a simorok és a gyurcsányok, a magyar szóvivőket messze elkerülték, de ha véletlenül mégis megpillantották valamelyiket, mélységes letargia lett rajtuk úrrá. Igaz, maguk a magyarok se okvetlenül voltak evvel másképp.

Alkotmányozásban, tévéhíradózásban és szóvivésben ma is a világ élvonalához tartozunk. Lehet szidni a törzsfőnököt, lehet fitymálni a nemzeti önkiherélés rendszerét, azt azonban lássuk be, hogy a mienk az egyetlen olyan ország, amelynek új alkotmányát a törzsfőnökné legjobb barátnőjének a férje a tulajdon bugylibicskájával rótta egy rühzsírtartó oldalára, miközben az országúton végig a szekérrel a négy ökör lassacskán ballagott. A közszolgálati tévéhíradót is lehet szidni néhanapján, de ahogy a Rühzsírtartó Ünnepén az Operaház körül ujjongó karneváli sokadalmat közvetítette, az példa nélkül való. Észak-Koreától Türkmenisztánon át Venezueláig az összes baráti ország televíziós újságírói ide fognak járni továbbképzésre, bár hogy a közszolgálati televíziózás magyar útjának titkait sikerül-e csakugyan ellesniük, az legalábbis bizonytalan. A szóvivés/szíjjártás nemes művészetét pedig végképp nem lehet tanítani, már csak azért se, mert tudvalévő, hogy a szóvivő, amikor szíjat árt, nem a saját gondolatait mondja, hiszen olyanjai nem is lehetnek őneki, hanem egy nála végtelenül hatalmasabb spirituális forrásból, a törzsfőnök szelleméből, végső soron pedig a jungi értelemben vett kollektív tudattalanból, az álmok, hallucinációk, téveszmék kimeríthetetlen tárházából merít. Vagyis az ő megnyilatkozásaiban értelmet keresni totális félreértés, még akkor is, ha ezt a hibát vastagtudományú politológusok is napi rendszerességgel elkövetik. Vegyük például a következő félmondatot: „a Magyar Nemzeti Bank olyan módon publikál adatokat, melyek megszületését nem szakmai okok alapozzák meg”, ezt úgy kell befogadnunk, mint a feketerigó füttyét, ami szintén híjával van minden racionális tartalomnak, viszont szívmelengető. Szíjártás közben a szóvivő csupa efféléket szokott mondani, ez azonban mégse jelenti azt, hogy az ő beszéde merő hablaty csupán. Egyfelől persze az, másfelől viszont a törzsfőnök aktuális szellemi állapotára vonatkozó információk megkerülhetetlen forrása is. Mindenki tudja, hogy csökkent a magyar államadósság, mondja a szóvivő, ez magyarra fordítva azt jelenti, hogy a törzsfőnök igazából már egy másik, szebb valóságban óborol, olyanban, ami csakis őtőle függ, mert ő teremti folyamatosan, pillanatról pillanatra, a maga aktuális kedve szerint. (Creatio continua, fűzzük hozzá magyarázólag, de csakis Semjén elnök úr kedvéért.) Abban a világban ami növekszik, az csökken, ami pedig csökken, az növekszik. Abban a világban az Európai Unió legfelső jogforrása maga a törzsfőnök, egyben ő az európai értékek egyedül hiteles mércéje is. Simorok nincsenek abban a világban, sőt zsebszámológépek sincsenek, de ha mégis vannak, akkor a 2×2 eredményeképp adhatnak hármat, négyet, ötöt vagy akármennyit, sőt, hogy precízebbek legyünk, a szorzat a plusz végtelen és a mínusz végtelen között bármilyen értéket fölvehet, egyszerre többet is. A törzsfőnök abban a világban is a királylépcsőn át hagyja el az Operaházat, de csak azért, mert ez így dukál, továbbá azért, hogy a főbejárat előtt őrá várakozó idősebb úrhölgyek garantáltan ne tudjanak kezet csókolni neki. Persze belső ellenségek is vannak abban a világban, másképp honnan is lehetne tudni, hogy Magyarország egy nyugati típusú demokráciát épít immár másfél esztendeje, az ellenségek régi vágású kommunista milliárdosok, valamint panelprolik, és egyetlen cellában elférnének valamennyien, de hát, mint tudjuk, demokrácia, jogállamiság.

Angelák, Elenik, Hillaryk és egyéb strigák abban a világban nincsenek, tehát az ilyenekről szó se essék.

Normális ember abba a világba csakis illegális tudatmódosító szerek intenzív használata révén volna képes eljutni, ha egyáltalán. Kivétel a szóvivő, aki különleges szellemi adottságai folytán állandó mentális communióban van a törzsfőnökkel, azt látja, amit a törzsfőnök lát, azt gondolja, amit a törzsfőnök gondol, és azt mondja, amit a törzsfőnök mondana.

Nem irigyeljük őt emiatt.

Látjuk szíjártás közben, amint fakó hangon, gépiesen ledarált, rosszul hangsúlyozott mondatokban értelmezhetetlen hülyeségeket beszél. Jó kötésű, sudár fiatal férfi, de az arca az elmúlt másfél évben legalább tíz évet öregedett. Vonásain rezignáció, kiábrándultság, letargia.