Barackos Kisvendéglő

Para-Kovács Imre

2011. 11. 30. · Hócipő 2011/24

Aki szerette az aggteleki cseppkőbarlang környékén azt a borzongató érzést, hogy egyik lába Csehszlovákiában volt, a másik pedig Magyarországon, az a Barackos környékén is jól fogja érezni magát, mert elég csak közepesen illuminált állapotba kerülni, hogy folyamatosan áttántorogjunk a XII. kerületből a XI. kerületbe, majd vissza, és mindezt a 8-as busz előtt! A helyi legenda alapján azonban nem ez volt a legmeglepőbb emberi reakció az intézményben, hanem amikor valaki annyira erős lett a tavasztól és a friss levegőtől, hogy úgy döntött, felborítja a tömegközlekedési eszközt, nekiveselkedett tehát a busz alvázának, és közben - mily meglepő - azt ordította, hogy felborítom, felborítom.

Úgy egy óráig állt a forgalom.

Ha Önök ebből arra következtetnek, hogy a Barackos jó hely, akkor igazuk van, magam is nagy barátja voltam a nyolcvanas évek végén és a kilencvenesek elején, amikor még szőke voltam, két méter magas és rettenetesen széles vállú.

Azóta is boldogan emlékszem vissza erre az időszakra.

Azok számára azonban, akik nem ismerik a helyet, nagyon fontos elmondanom, hogy létezik egy névrokona, a Barackos Vendéglő, ami nem a Törökbálinti úton van, és arról hírhedt, hogy itt kezdte nagy sikerű karrierjét Fásy Ádám. De erről többet most nem beszélek. Hallgassanak Önök is, csak vigyázzanak, nehogy összekeverjék a kettőt, mert attól fogva bármelyik pillanatban duettet énekelhetnek Sláger Tibóval, és annál kevés rosszabb dolog történhet az életben.

A Barackos Kisvendéglő azonban biztonságos hely: kertváros, suhogó lombok, kis forgalom az úton, csöndes, mélázó délutánok és esték színhelye lehet ez, amennyiben valaki rászánja az időt, mert az időt azt rá kell szánni, ez nem egy gyorsétterem, itt érdemes leülni, ellazulni, figyelni a finomságokra, és megadni az étkezésnek, ami megilleti.

Trappban nem lehet szarni, mint azt olvasottabb olvasóim pontosan tudják, és a Barackosban (ezentúl csak így nevezem, de most már mindenki tudja, hogy ilyen intézményből csak egy van) felesleges sietni, mert minden megvár minket, a sárga csekkek, a határidők, a kutyát is lehet később sétáltatni egy kicsit, most csak az ízekre figyeljünk, és a novemberi napsütésre, minden, de minden várhat.

Amikor én gyakrabban jártam arrafelé (privát hőskor), elsősorban szórakozóhely volt, azaz söröskorsókat bámultam a vasasztalokon, rugdostam a zúzott követ a földön, és arról álmodoztam, hogy még a mainál is nagyobb ember leszek, aztán bámultam a sört megint, és beosztottam, mert limitálva volt a keretem.

Mostanában már inkább eszem.

A Barackos egy kategóriával a kifőzdék ára fölött teljesít, de ezért minőséget is ad, és még mindig a komfort zónán belül marad bőven, pedig a környezet és a kerület nem erről híres, azonban ebben a vendéglőben negyven év szakadatlan és megnyugtató rutinja érvényesül, senki sem akar holnapra meggazdagodni, senki nem gondolja, hogy ez az utolsó nap, és holnaptól majd nem esznek az emberek.

A tulajdonos, Deigner László megfontolt ember, megírhatná az ÁFÉSZ-tól az interfészig című önéletrajzát, de nem teszi, mert nem ér rá, negyven éve üzemelteti a Barackost, ahol meg is ünnepelték a kerek évfordulót, és törzstörzsgárdaigazolványokat gárda-igazolványokat osztottak a hűséges vendégeknek. Mi is szert tettünk egy kulcstartóra, úgyhogy ha netán beszédképtelenek lennénk, de éhesek, csak felmutatjuk a taxisofőrnek, és máris megérkezünk a libatepertő és a főtt füstölt csülök hazájába.

A libatepertő az emberiség második legnagyobb találmánya, közvetlenül a gumicsizma után, nem beszélve a lila hagymáról, amit viszont nem kellett feltalálni.

Negyven évbe belegondolni szédületes, hatéves voltam, amikor a hely megnyitott, és minden bizonnyal málnaszörpöt ittam volna, ha eljutok a XII. kerületbe, de nem jutottam el, mert Miskolcon szocializálódtam. A vendégek, akik egykoron a klasszikus gömbölyded söröskorsókból itták meg első italukat, most unokájukkal érkeznek ide, és szerencsés együttállás esetén a harmadik generáció sem fog messzebb menni, mert innen elköltözni vétek.

Otthonosság és nyugalom, időtlen napernyők és a nyitott-zárt terasz, ahol még a tél sem hideg, ahol kint vagyunk bent, bár egyszerre mi sem foghatunk mindkét helyen egeret (ez egy költői kép, szó sincs rágcsálókról).

Deigner László azonban a család utolsó tagja, aki a vendéglátásra tette fel az életét, és bár próbálkozott külső ember bevonásával, a kísérlet kudarcba fulladt, így aztán a Barackos maradt, ami maradt, de távolabbi jövője egyelőre bizonytalan.

Ami viszont biztos, hogy a Sas-hegy marad, a Magas út továbbra is olyan magasságokba visz, ami hétköznapi ember számára beláthatatlan, a sváb konyha egyszerűsége és kiválósága fennáll majd az idők végezetéig, és távoli leszármazottaink ugyanúgy fogják a cvekedlit elkészíteni, mint őseink (elnézve, de nem támogatva azon elhajlásokat, minek keretében egyesek cukrozzák a káposztás tésztát, ahelyett hogy törött borssal tennék pikánssá), nem beszélve a grenadírmarsról és a káposztafőzelékről, az örökkévalóság magabiztos alapjairól.

Ha Olvasóink közül valaki nagyon ráér, arra biztatom, hogy közelítse meg a helyet a Normafa felől (lefelé a Magas úton), vagy a Márton Áron tér irányából (Farkasrét, emelkedő, lejtő) gyalog, mert túl erős a váltás, ha csak úgy leszállunk a buszról az objektum előtt, nincs időnk állapotba kerülni, nem tudunk asszimilálódni a Barackos univerzum légköréhez. Nem beszélve arról, hogy az alatt a néhány perc (na jó, fél óra) alatt, amíg gyaloglunk, kellően megéhezünk, mert a csülök megkívánja a felkészített gyomrot, nem érzékenyeknek és nyafka városi puhányoknak való.

Mindazoknak, akik csak a saját szemüknek hisznek, ajánlani tudom a hely rendkívül civilizált honlapját, a kisvendeglo.com-ot, ahol részletes és meggyőző információkat kapnak mindenről.

Fotó: Szebeni András