Öles cím a Le Monde nekrológrovatában: Rong Yiren. A név nem mond nekem semmit. Az alcím: A kínai „vörös kapitalista”.
Mókás. Olvasni kezdem. Az elhunyt 1916-ban született, dúsgazdag családban, vagyonuk alapjait sanghaji textilgyáraikkal rakták le...
A „textil” szón fennakad a szemem. Kapitalista, Sanghaj, és textil... Valami rémlik. Csak nem? Sikerült megőriznem több mint fél évszázad előtti riporteri jegyzetfüzeteimet. Előkeresem őket.
Sanghajban 1952 októberében jártam. Annak előtte 14 hónapot vészeltem át Koreában. Kéretik nem túlzónak tartani az igét. Abban a háborúban, ahol a bombázó és gépfegyverező amerikai repülőgépek minden ellenállás nélkül uralták az eget, az ország északi felében senki sem tudhatta, hogy másnap, de akár öt perc múlva élni fog-e még, avagy sem. Kevesen ostobábbak egy huszonéves ifjú embernél. Gyávaságnak tartottam volna a visszahívásomat kérni nagy hatalmú főnökeimtől, Horváth Mártontól, vagy Betlen Oszkártól. (Hányan lehetnek, akik ezekre az „országos” nevekre még emlékeznek?)
1952 szeptemberének utolsó napjaiban aztán üzenet érkezett Budapestről: október közepén Pekingben megrendezik az ázsiai, afrikai és dél-amerikai népek első Békekongresszusát -, utazzam oda, tudósítsak róla, aztán jöjjek haza.
Álomnak is szép volt. Peking olyannak tűnt, mint maga a földi paradicsom. 14hónapi koplalás után (15 kilót fogytam...) végre jóllakhattam. Nem egy folyton szipákoló kollégával „társbérletben”, hanem egyedül lehettem egy szállodai szobában. Nem lavórban mosakodtam, hanem kádban fürödhettem. Volt csap, és a csapból meleg víz folyt. És ami mindennél szokatlanabb volt: éjjel nyugodtan, félelem nélkül alhattam. Senki sem bombázott.
A fényűzően megrendezett békekonferencia után, amikor is a végtelen szónoklatokat követő fogadáson a nagy Csu En-laj, a még nagyobb Csu Te és a legeslegnagyobb Mao jött oda koccintani a magamfajta kisemberek asztalához is, a résztvevőknek egyhetes délkínai kirándulást ajánlottak fel a vendéglátók. Elfogadtam: ki tudja, lesz-e még egyszer ilyen alkalmam. Jól tettem, azóta sem lett.
Egy újságírócsoporttal vonatoztunk Sanghaj felé. Öten voltunk európaiak: a római Unitától Calamanorei, a párizsi l’Humanitétól Courtade és a felesége, a varsói Zolnierz Wolnoscitól Pracki, és a Szabad Néptől én. Mellőzöm az út kitérő állomásait: a Jangce fenségességét, a hajóutat a Nagy Csatornán, egy óriásgát építésének látványát, ahol tízezrek dolgoztak ásóval, zsákokkal, talicskákkal hangyák módjára fel-alá közlekedve -, az egyiptomi gúlák megalapozásának idején lehetett valami hasonlót látni.
Sanghajban aztán megmutattak nekünk mindent, ami ilyenkor szokásos, szinte kötelező látnivaló volt: a tízemeletes Tung Fan hotelből átalakított Népi Kultúrpalotát, a zsúfolt Munkásmozgalmi Múzeumot, amelyben fényképek, dokumentumok bizonyították azt, amit Malraux regényeiből már tudni lehetett: milyen mészárlást végzett 1927-ben Csang Kaj-sek a városban, hogyan fűtötték a legyilkolt kommunisták holttesteivel a kínai államvasutak mozdonyait - aztán a csodás öbölben a dzsunkák és sampánok tömegét, amelyekben tíz- és tízezrek éltek a vízen, a bejárhatatlan méretű áruházakat és a hangos bazárokat, a Munkások Parkját, amelyik régebben a külföldiek lovaspóló-pályája volt, a bejáratánál ezzel a felirattal: „Kutyáknak és kínaiaknak tilos a bemenet”. Szóval: látvánnyal és ideológiával bőségesen elhalmoztak valamennyiönket.
De a francia Courtade-nak volt egy külön kívánsága. Akart egy olyan üzemet látni, amelyik még magánkézben volt, és akart egy olyan kapitalistával találkozni, akit még nem államosítottak. Alig három évvel voltunk Maóék hatalomátvétele után, és akkor még jelszószerűen becsben tartották az úgynevezett „hazafias” kapitalistákat, azokat, akik nem menekültek el Tajvanra, Hongkongba, vagy Amerikába, akik „segíteni kívántak az új Kína felépítésében”.
Pierre Courtade makacs, mondhatnám kellemetlen ember volt. A hosszú vonatutunk alatt, amikor az ablakból nézegethettük a városokat, a falvakat, a rizsültetvényeket, a szántóföldeket, a ló és ökör híján parasztok húzta ekével történő szántást, a kisvárosokban a riksákat, amiket Pekingben biciklivel működtettek, de vidéken gyalogos-mezítlábas kulik futottak előttük, a kínai tolmácsnőnknek állandó megjegyzéseket tett: „Micsoda nyomor! Szörnyű állapotok! Miért nem csinálnak már valamit?” Az érzékeny lelkű leányka késő este be-bekukkantott a Prackival közös hálófülkénkbe azért, hogy kisírja magát: „Courtade elvtárs folyton csak szapul minket. Courtade elvtárs nem tudja megérteni, hogy Kína óriási? Hogy három év alatt nem lehet mindent megváltoztatni?”
Courtade elvtárs ragaszkodott a maga sanghaji kapitalistájához. Megjegyzem, ez annyiban érthető volt, hogy a francia olvasókat akarta megnyugtatni: lám, ezek a kínai kommunisták a legkevésbé sem ember-, sőt burzsujevők, még a nagykapitalistákat sem bántják, ha azok hazafiak. (Igaz, hogy a l’Humanitét nem sok kapitalista olvasta, kivéve azokat, akik az akkori kordivatnak megfelelően, a francia kommunista párt tagjai voltak.)
A kínaiak, ha kedvük tartja, vagy az érdekük úgy kívánja, nagyszerű vendéglátók tudnak lenni. Courtade óhaja teljesült. Elvittek minket a 9-es számú, magánkézben lévő, elképesztő kiterjedésű textilgyárba, ahol éjjel-nappal 6000 munkásnő dolgozott. Akárkit megkérdeztünk közülük, mindegyik elmondta, a saját életének példáján bizonygatta: mennyire nyomorultak, kizsákmányoltak, rabszolgák voltak a letűnt rendszerben, mennyire boldogok, szabadok és megelégedettek azóta, amióta Kína felszabadult.
A gyár így már megvolt, hátra volt még a hazafias kapitalista. Új tolmácsnőnk - a Pekingből velünk tartó kislányt egy sanghajival cserélték fel, mert, ha valaki nem tudná, a pekingiek nem értik a sanghajiak nyelvét és vice versa, legfeljebb csak az utca porába vagy a tenyerükbe rajzolt írásjelekkel, a kínai egység legfőbb össznemzeti biztosítékaival tudnak egymással társalogni -, szóval, az új tolmácsnőnk közölte velünk: a hazafias kapitalistát holnap a reggelinkhez szállítják.
Felhőkarcoló szállodánk legfelső emeletén volt az étterem. Körülültük a reggelizőasztalt, amikor lentről jelentette a portás, hogy az az elvtárs, akire vártunk, megérkezett. Jókorákat nevetve kezdtük el megtippelni, vajon hogyan fog kinézni a mi patrióta kapitalistánk. „Kicsi lesz”, „öreg”, „kövér”, „kopasz”, „talán copfos is”, „hosszú, földig érő kaftánszerűséget hord”. Ha-ha-ha, ki tud még valami cifrábbat mondani?
Nyílt az ajtó. Egy magas, sovány, finom arcvonalú, dús hajú, amolyan keleti Cary Grant-szerű, világosszürke öltönyt, fehér inget, fekete nyakkendőt hordó, választékosan elegáns férfi lépett be. Bemutatkozott, és leült az asztalunkhoz, Tolmácsra nem volt szükség, jobban beszélt angolul, mint bármelyikünk.
Egy pillanat türelmet kérek. A hosszú kitérők után hadd kanyarodjak vissza az 54 év előtti jegyzetfüzetemhez. Ami abban áll, egy az egyben rímel a Le Monde nekrológjával: a textil, a születési év, az irdatlan vagyon, a tökéletes angolság forrása, a régi Sanghaj méregdrága egyeteme, a keresztyén Saint John’s University. Csak a név más: az én füzetemben fonetikusan magyarra átírva, ahogyan ő maga ejtette ki: Jong I Dzsen - a francia újságban: Rong Yiren. Igen ám, de majdnem 30 évvel ezelőtt, 1979-ben a kínai személynevek, helynevek latin betűs átírására új, hivatalos szabályokat léptettek életbe. Pekingből Beijing lett, teleraktak mindent korábban nem-igen használt r-ekkel és x-ekkel, jómagam, öreg bútor, már nem ismerek rá senkire-semmire.
Egy fél évszázados útinapló kellett ahhoz, hogy végül a Rong Yiren, alias Jong I Dzsenre ráismerjek. Elillant ifjúságom idején találkoztam, mi több: együtt reggeliztem hát azzal az emberrel, akit a halálakor az egész világsajtó kolumnás cikkekben úgy parentált el, mint a modern Kína gazdaságának legbefolyásosabb megalapítóját.
A reggelizőasztal mellett sok minden hangzott el -, nem untatom vele az olvasót. Tízoldalnyi feljegyzést őrzök, de azon túl, hogy elsorolta: az apja, a textildinasztia feje nemrégiben halt meg, ő maga 37 éves, 15 éve dolgozik a szakmában, nős, egy kisfia és négy lánykája van, no meg húsznál több olyan gyára, amilyent előző nap láttunk, semmi olyasmit nem mondott, amit nem lehetett volna előre kitalálni. A régi világban az amerikai, a japán, az európai kapitalisták kihasználták, becsapták, meg-megkárosították az ő kapitalista családját, most viszont szabadon irányíthatja a gyárait, megbecsülik, no meg egyébként is: kommunista uralom, avagy sem - ő előbb kínai, és csak azután kapitalista.
A szöveg túl szép volt, még nekem, a hívő ifjoncnak is, a nálam jóval idősebb és tapasztaltabb Courtade-ot pedig szemmel láthatóan idegesítette. A francia nem tartozott azok közé az emberek közé, akiket szétfeszít a tapintat, sőt a cinizmusnak sem volt híjával. (Három évvel korábban ő tudósította a l’Humanitét Budapestről a Rajk-perről. A lehető legvonalasabban. Mikor 1954-ben egy genfi nemzetközi konferencián találkoztam vele, és megjegyeztem, hogy kiderült: Rajk ártatlan volt, a rehabilitálása elkerülhetetlen, nagyvonalú egyszerűséggel csak annyit mondott: „Az első perctől fogva tudtam, hogy egy szó sem igaz az egészből...”)
Mikor Rong Yiren - maradjunk a mai helyesírásnál - tündérmeséjének a végére ért, Courtade ráemelte sokat látott, olajosbarna szemét:
-Uram - mondta -, sem maga, sem én nem vagyunk gyerekek. Maga okos ember, és pontosan tudja, hogy a kommunisták a gyökerekig ki fogják irtani Kínában is a kapitalizmust. El fogják venni mindenét, amije van, és csak az ég tudja, hogy személy szerint magával mi lesz. Miért játssza itt nekünk mégis a megértő, az egyetértő, a boldog embert? Az optimistát? Pontosan tudja, hogy csak hónapjai, legfeljebb néhány éve van hátra. Mit tagadjam, ez a nyersesség sokkolt engem is, és úgy vettem észre, hogy a többieket is, Courtade feleségét beleértve. Mi értelme van ennek a bunkó modortalanságnak? Meglehetősen zavartan pislogtunk a teáscsészéink mélyére. Csak Rong Yiren nem jött zavarba. Szelíd mosollyal odafordult Courtade-hoz: