Kapucnis sörfőzde
Megyesi Gusztáv
2011. 10. 19. · Hócipő 2011/12
Ülünk a serfőzde udvarán, lecsós sertésszeletet eszünk tarhonyával, Imi, a falu volt rendőre főzte. Mondjuk, hogy a tarhonya egészen príma volt, de nehogy félreértse, a magyar ember vendégségben mindig a főételt dicséri, a köretet, azaz ilyen tarhonyafélét soha, pedig azt is nagyon el lehet rontani. Imi megérti, hogy ízlett a lecsós szelet is, közben a serfőző kérdi, hogy milyen sört kérünk: világosat, barnát vagy vágottat; hárman vagyunk, háromfélét kérünk.
A serfőzőt amúgy Megyesi Gusztávnak hívják, ám ettől nem esünk hasra. Bár kenyerünk javát annak tudatában fogyasztottuk eddig, hogy ezzel a névvel egyedül állunk széles e világban, elégedetten nyugtázzuk, hogy még egy példány akad belőlünk, ráadásul kedvünkre való, egészen kiváló ember. Aki csak kilenc évvel fiatalabb nálunk, és Hócipőt, ÉS-t, egyéb sajtótermékeket olvas, amelyekben mi is előfordulunk, cserébe viszont említjük neki, hogy már kora kamaszkorunkban igen intenzív csodálói voltunk a most már általa is üzemszerűen előállított folyadéknak, úgyhogy spirituális téren kvittek vagyunk.
Azt mondja Imi, hogy nagy baj van a rendőrségnél, egyre-másra hagyják ott az emberek. Ő akkor határozta el, hogy leszerel, amikor fegyelmit indítottak ellene, mondván, rendőrhöz méltatlan öltözékben eredt egy betörő után; igaz, ami igaz, meztéláb, kisgatyában történt az eset, és ez szabálytalan. Nem látunk bele a rendőrség kártyáiba, viszont látjuk délután Imit a helyi futballcsapat Vajszló elleni megyei 2. osztályú meccsén (27 néző előtt 4-1-re győznek a hazaiak), ahol ő szedi a belépőt, de ravaszul nem a meccs előtt, amikor mindenki átverné, hanem a meccs vége felé, minden nézőhöz odalépve, amikor már senki nem tud potyázni; ilyen embereket hagy elveszíteni a rendőrség.
Magyarhertelend tündéri falu, Pécstől alig húsz kilométernyire, dombok ölelésében, hétszáz lakossal. Szezon végén vagyunk, hamarosan bezár a helyi termálfürdő, vele együtt a vendéglő is. Ezt az időszakot utálja legjobban a serfőző, mert kezdődik az alkudozás, hogy mennyi sörre szerződjenek vele a télen is üzemelő kocsmák, s mennyiért. A Megyesi söre nem azért jó, mert tíz korsó után már minden sör jó, hanem mert nem pasztörizálják - mondja egy helybéli vendég a bejárati ajtó árnyékában ülve. Nem fogjuk most elbódítani az olvasót a sörgyártás technológiai rejtelmeivel, ám azt tíz korsó után is mindenki belátja, hogy tartósítás nélkül egészen más ízű a sör, érezni a pörkölt maláta illatát, plusz az ilyen sör után nagyságrendekkel kevesebbet böffent az ember, igaz, ennek fejében csak hat nap a szavatosság.
Hogyan lesz valaki serfőző? Druszánk pesti ember volna, s gépész a diplomája szerint. Úgy került ide, hogy tizenkét évi házasság után hirtelen elvált, majd újranősült, egykori szerelmének nővérét vette el, akinek a rokonai Hertelendtől nem messze élnek. Meglátta ezt a serfőzdét, és beleszeretett ebbe is. Fél évig dolgozott a régi tulaj keze alatt, kitanulta a sört, egyebek mellett Amszterdamban is járva, és most már annyira a serfőzés az élete, hogy míg a feleség Pesten lakik hét közben, ő maradt. A házban egy matracon alszik, esténként rádiót hallgat és hosszú könyveket olvas, büszkén mutat egy Fejes Endre kötetet, még dedikáció is van benne.
Most már voltaképpen csak az kellene, hogy menjen is a bolt. Kérdezzük a helybélieket, milyen a serfőző söre. Tökéletes. Mégis: a serfőző sörét 180 forintért adják a kocsmában, a sopronit viszont 170-ért. Hiába jobb emez, ha amaz tíz forinttal olcsóbb; ma tízforintos világot élünk. Pár évvel ezelőtt még harminchárom serfőzde volt Baranyában, most kettő van: a pécsi sörgyár az évi 750 ezer hektó kapacitásával és a Megyesi Gusztávé a napi egy főzettel; szüntelen harc dúl közöttük.
Nem fogjuk elhinni, de a legnagyobb gond a söröskupakokkal van. Magyarországon nincs söröskupak- gyártás, a honi kupakellátó cég Németországból importálja ezt a bonyolult tartozékot. A kormány egyelőre még nem nevezett ki megbízható kupakügyi biztost, így a serfőző élete maga a bizonytalanság, hiszen a falubeliek java üvegben vinné haza a házisört. Amikor a serfőző egyszer megszorult, a pécsi sörgyárból egyik ismerőse segítette ki egy ládával, ám azonnal fegyelmit is kapott, mondván, a konkurenciát nem támogatjuk, azt még a Coca Cola sem engedheti meg magának.
Jön a polgármester, Kovács Gyulának hívják, jól megtermett, fiatal ember, világos sört iszik. Nem vagyunk megáldva azzal a képességgel, hogy első látásra megmondjuk, milyen polgármester valaki, viszont azt mesélik a háta mögött, hogy amikor legutóbb aszfaltoztak egy útszakaszt, már reggel hatkor kint volt a munkán, holott nem is a faluban lakik, s addig el nem ment, míg az aszfaltozók el nem készültek, de addigra már ki volt kérve nekik a sör. El tudja valaki képzelni, hogy mondjuk a pesti Erzsébetvárosban Vattamány polgármester reggel hatkor az utcán van és melósokkal beszélget? Igaz viszont, jut eszünkbe, hogy az önkormányzati újság egyetlen számában hatvanhétszer szerepel, ami Kovács Gyuláról nem mondható el.
Este a vendégházban a polgármester édesapja házipálinkával kínál Valamikor a prosperáló helyi tsz elnöke volt, ennél többet nem mond, de mi anélkül is tudjuk: a szövetkezet bolsevista trükk, a kommunista Dánia is a kommunista szövetkezetek miatt halt éhen; ráadásul itthon ma már nem is volna mire szövetkezni, mert nincsen munka. Erre aztán végképp nem lehet mit mondani, ki is nyitunk hirtelen egy üveg Megyesi-féle házisert, kellő tisztelettel pattintva le a kupakot, hiszen már tisztában vagyunk a rideg valósággal: tízezer söröskupak 22 ezer kőkemény forintba kerül, és nem mindig kapható.
Fotó: Szebeni András