Norbi étkezde

Para-Kovács Imre

2011. 10. 05. · Hócipő 2011/20

A Norbi név hallatán minden magára valamit is adó kifőzdelátogatónak és gasztrofenegyereknek eláll a lélegzete, és kár is lenne tagadni, mi sem jártunk másképp. Fotográfus kollégám először nem akart hinni a fülének, aztán a szemének, végül a gyomrának. Hosszan kellett bizonygatnom neki, hogy semmi köze ahhoz a Norbihoz, sohasem tennék vele ilyesmit, nehogy már azt képzelje, titokban becsábítom egy update bárba, és megtömöm szamócaízű gluténmentes daragaluskával, engem nem így neveltek.

Természetesen mi is mélyen hiszünk az egészséges életmódban, különösen ami a mozgást illeti, szinte egész életünkben változtattuk a helyünket, én speciel még alvás közben is forgolódom, hogy fitt maradjak, de az étkezdék és kifőzdék terén nem ismerünk tréfát.

Kollégám szintén sportos külsejével érkezett meg a találkozási pontra, majd az úton arról beszélgettünk, hogy vajh, létezik-e ebben a városban (országban) olyan cukrászda, ami nagyon jó, de nem tartozik kifejezetten a szélsőjobbosok érdekkörébe. Nem jutott eszünkbe semmi, de majd Önök segítenek, mert eddig is a kollektív tudás szárnyain repültük be útvonalunkat (légifolyosó a földön).

A Tátra utca kellemes hely, valószínűleg Uj Péter valamelyik rokonáról nevezték el Új Lipótvárosnak, családias, hangulatos, már majdnem Buda (muhaha), viszont az is kétségtelen, hogy a Moszkva tér pedig Pest, így folynak össze a geográfiai berögződések a valóság keverőtáljában.

Norbi Étkezdéjét arról lehet megismerni, hogy az utcán áll a sor vége, ami ebben az általános válságban és recesszióban csodálatos dolog, másrészről persze az is igaz, hogy az idő nekünk dolgozik, kifőzdedzsankiknak, mert enni a válságban is kell, viszont már egyáltalán nem mindegy, mennyiért. Nem kell különösebb jóstehetséggel rendelkezni ahhoz, hogy kijelentsük: a holnap a kifőzdéké, nem beszélve a holnap utánról. A kis alapterületű, családias helyek fogják tönkreverni a gyorséttermeket és a flancos éttermeket, pusztán áraikkal, és azzal az aprósággal, hogy odafigyelnek a vendégeikre, és ha idő hiányában nem is ülnek le melléjük kokettálni, az alatt a néhány perc alatt, amíg leadjuk rendelésünket és megkapjuk a kaját, csak mi létezünk.

Én így szeretem.

Bojtos kutyát az egyik terelőoszlophoz kötöm, mellette Csepel kerékpár, hasonlóképpen rögzítve, nem messze motor, rajta szkíta harcos, mi pedig reménykedünk benne, hogy nem kezd el sem előre, sem hátrafelé nyilazni.

Ezerszer leírtuk már más helyekkel kapcsolatban, de nem győzöm ismételni: ezer forint alatt minden, például az a vadas marha is, amit én választottam. Annyira ritkán jutok hozzá, hogy nincs összehasonlítási alapom, de a zsemlegombóc zsemlegombóc volt és a marha marha, normális, férfias adagban, mivel pedig elvitelre kértem, a hőfoka pontosan olyan, amilyenre este felmelegítettem.

A helyiség kábé akkora, mint Madonna magántoalettje egy közepes fesztiválon, de itt sokkal többen vannak, bár nem követtem figyelemmel mostanában a népszerű énekes nemi életét.

Úgy képzeljék el, hogy középen két sor, a befelé és a kifelé tartó emberek, a falak mentén pedig bárszékek zsúfolásig étkező emberekkel. Eközben a kiszolgálás villámgyors és precíz, a sor gyorsan fogy, én pedig kimegyek.

Teljesen véletlenül egyik oldalamon egy építész áll, a másikon egy belsőépítész, de nem ismerik egymást, viszont arra nem hajlandók válaszolni, hogy mennyiért húznának fel számomra a XII. kerületben egy art deco házat, mert mostanában valahogy ez jön be nekem. Szerintem azt hitték, hogy tréfálok. Viszont ide járnak enni már régen, és felettébb elégedettek a tapasztaltakkal. Nem véletlen, hogy a Fekete Párduc (semmi köze Fekete Pákóhoz, csak a fiatalabbak kedvéért) is mindig itt ebédelt, amikor még a közelben volt divatáru-érdekeltsége. Ebből is látszik, hogy Norbi Étkezdéje nem tegnap nyitott, nem is értem, miért nem perelték el a nevet a másik Norbitól, aki a start idején még minden bizonnyal alacsony és kövér rendőr volt.

Mindenhol elégedett és jóllakott emberek, magasak, soványak, kövérek és alacsonyak, férfiak és nők, valamint mi, kis csapatunkkal.

A pultban két ember áll, mögöttük még néhányan a konyhában, de jól bírják a tempót, nyoma sincs rajtuk fásultságnak vagy kedvetlenségnek, látszik, hogy szeretik etetni az embereket. Nem lennék kikötött kutya ez előtt az étkezde előtt, mindenhonnan élmények, szagok, hatások érnek, ráadásul Bojtos kifejezetten vidéki keverék (így hívják a hozzám hasonló sznobok a korcsot, de lehet egyébként valódi keverék is, mert az orvos West Highland/puli kombinációnak tippelte, és én szívesen elfogadom ezt a pedigrét), ilyeténképpen már maga a város is sokkolja, nemhogy a Norbiból áradó tömény magyar konyha.

Ahogy figyelem a forgalmat, arra jövök rá, hogy az emberek még mindig (vagy már megint) ragaszkodnak a csirkéhez. Nem láttam statisztikát, de mintha óvakodnának kicsit az erőteljesebb húsoktól, úgyhogy vagy megérintette őket a koleszterinszint nevű aljas propaganda, vagy a csirke itt különösen finom.

Megkérdezem a főnököt, hogy mennyit kell naponta eladni ilyen árak mellett az ételekből, és nem lepődöm meg a válaszán, miszerint sokat. Az alatt a fél óra alatt, amíg ott voltunk, nagyjából kiment száz adag, és remélem, ezzel nem árultam el üzleti titkot, mert akkor csak harminc, és volt az egy óra is.

Az új építész ismerős elmesélte, hogy régebben itt volt az irodájuk, de most onnan is vissza-visszajár, ahová költöztek, és én tökéletesen megértem ezt a döntését, mert hozzá lehet szokni ahhoz, hogy megbízható minőséget kapunk olcsón. Mi azonban nem állhatunk meg, mert várnak a távoli horizont kajáldái a lemenő Nap fényében, úgyhogy indulunk.

Fotó: Szebeni András