After D-Day

Megyesi Gusztáv

2011. 10. 05. · Hócipő 2011/20

Állunk a Kossuth téren, egy nappal a D-Day után, legelőbb is a gyepet vizslatjuk. Zsebünkben kis üvegcsében Nessler-kémszer, melynek hatására a Römpp vegyészeti lexikon szerint „már igen híg ammóniaoldatok is erősen narancsszínű-vörösesbarna zavarosodást mutatnak”, magyarán szólva a Nessler-kémszer egyértelműen kimutatja az emberi vizeletet. Ám hiába csöppentgetünk a bokrok mögött és a bokrok előtt, semmi elszíneződés, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a múlt szombati D-Day voltaképpen nem is volt tüntetés, hiszen egy tisztességes demonstráció az elmúlt esztendők honi gyakorlata alapján csakis a tér rendszeres és tömeges szétvizelésével nyeri el értelmét.

Mi több, már szombaton is hiába kerestünk táblákat, feliratokat, példának okáért azt a példányt, amit az Úr 2006. esztendejének tizedik havában láttunk a Kossuth tér egyik villanyoszlopán, s amelyik azt üzente, hogy „Ha antiszemiták volnánk, akkor már ezen a lámpavason lógnátok…”, majd részletes névsor tudatta A-tól Z-ig, hogy a felkelők ezúttal eltekintenek a felsorolt személyek likvidálásától. De még csak egy nyomorult falfirka sincsen, hogy „Orbánt a Dunába, a többit meg utána”, hogy kissé hosszabb és emelkedettebb tartalmú szövegeket most ne idézzünk.

Akkor pedig milyen tüntetés ez? - vetődik fel csakugyan a kérdés. Nem mellesleg a honi hírforrások is ennek megfelelően számoltak be a szombati D-Day eseményeiről, s most nem a Hír tv-re gondolunk, hiszen a csatorna érthető módon nem küldött ki tudósítót a térre: egy valamirevaló demonstráció minimum géperejű járművek gyors ütemű eloxidálásával és közszolgálati tévék elfoglalásával jár, de mindenekelőtt igen élénk tempóban végrehajtott rekvirálással. Ezúttal azonban a Kossuth téren vagy senki nem volt éhes, vagy nem volt a közelben büfé, aminek az árukészletét a nép nevében le lehetett volna foglalni, mint egykoron a Szabadság téren. Sajnos, a különféle állami médiaszékházak igen messze vannak a forradalmak epicentrumától, a Kunigunda utca már szinte vidék, a Naphegyről nem is szólva, ahová annyira nem jutott el a tüntetés híre, hogy az MTI csak egy órával a csoportosulás megkezdése után adott ki pár soros hírt, azt is a rendőrségi közleményre alapozva.

Mint megfigyelhető, igyekszünk gondosan elkerülni bárminemű becslést a résztvevők számát illetően, sőt a tömeg helyett is inkább csak csoportosulást írunk, hiszen egy tisztességes megmozdulás, mint tudjuk, minimum kétmillió emberrel kezdődik a Kossuth téren, mindjárt felülírva a fizika törvényeit is. Ami kétmillió alatt van, az nem tüntetés, az szimpla egészségügyi séta, céltalan bámészkodás, csoportos ácsorgás. Figyeljük meg továbbá: a D-Day különféle szónoklataira reagáló jobboldali internetes kommentek szinte kivétel nélkül arról szóltak, hogy mennyire kevesen vannak a téren; nemzeti körökben egy szónoklat gondolati súlyát kizárólag a résztvevők számával mérik. A létszám a rendőrséget is megfogta: óránként jelentették, hogy a bejelentett harmincezer főnek maximum csak a harmada jelent meg a téren, a szervezők tehát hazudnak, amikor negyven- meg ötvenezret mondanak, a kis létszámot nyilván azért tartották fontosnak óránként ismételni, hogy megnyugodjék a kormány, miáltal megnyugszanak az emberek is, végül pedig maga a rendőrség lesz a legnyugodtabb.

Nyugalomra szükség is volt. A D-Day ugyanis, amint azt már néhány momentummal eddig is érzékeltettük, merőben eltért a megszokottaktól. Már eleve azt sem lehetett tudni, hogy pontosan mi készül, s főleg hogy miként. Pedig egy tüntetés végtelenül egyszerű esemény, megvannak a jól bevált programpontok. Gyülekezünk a téren, zene szól, majd jön a bemelegítő műsor, kommunistázunk, hazaárulózunk, ekkor már nevén is nevezzük ellenségeinket, pfujolunk, öklöt rázunk, majd vezérünk nevét kezdjük skandálni, s mire ő a színpadra lép, már vallási révületben várjuk minden szavát; racionalitásnak helye nincs.

Mármost szombaton ott állt több mint egy tucat szónok a színpadon, s egyik sem ért fel a vezérhez, a csoportosulók tán a nevüket se tudták. Ráadásul mindegyik földhözragadtan, hétköznapi semmiségekről beszélt, sehol egy dakota közmondás, góbévicc, de még egy Kohn-történet se, amin összekacsintva jót derülhetett volna a társaság. Ugyanez a feliratoknál is: semmi emelkedettség, csak a primitív tárgyszerűség, hogy „Biztos munkát, tisztes bért és nyugdíjat!”, „Akcióegység”, „Ápolót a hazának, hazát az ápolónak!”, „Szívtam már eleget”, „Nem hagyjuk, hogy nélkülünk döntsenek - rólunk!”, „Ne a tőkét, engem védj!”, „Narancs error”, „Rosszabbul élünk, mint két éve”, „Elég a nemzeti inzultációból”, meg hogy „A Ti anyátok is hatvanöt éves korában ment nyugdíjba?”

És a színpadról is: semmi Dunába hajítás, pici zsidózás, cigányozás, de még hazaárulózás sem, csak ezek a rém unalmas és furcsa, mondhatni idegenszerű kifejezések, mint hogy „közteherviselés”, „társadalmi párbeszéd”, „alkotmányos védelem”, „sztrájkjog”, „érdekvédelem”, megannyi ismeretlen fogalom. Ráadásul a téren nem elkötelezett baloldali meg MSZPszavazó meg liberális meg középre tartó meg ifjúsági aktivista meg nyugdíjas frakciótag csoportosult, hanem villanyszerelő, tűzoltó, kémiatanár, papírgyári segédmunkás, laboránsnő, ápolónő, postáskisasszony, effélék, sőt melósok (hogy ezt a húsz éve nem hallott szót idézzük), ami tán még ijesztő is lehet, a címzettek mindenesetre melóst még sohasem láttak, de még olyan helyet sem, ahol melósok előfordulnak.

„A hatalmába belebolondult Orbán Viktor” - ez volt a legsúlyosabb kifejezés egy egyetemista szónok részéről. Még leginkább ez idézte a megszokott demonstrációkat, ám jellemző, hogy tán ennek a mondatnak volt a legkevésbé újdonságértéke.