Ibolya söröző
Megyesi Gusztáv
2011. 09. 21. · Hócipő 2011/19
Azt mondja asztaltársunk, ő nem tagadja, hogy börtönviselt ember, de vegyük figyelembe, hogy csak másfél órán át volt bent a börtönben, mert akkor lejött a körletbe valaki az igazgatóságról, és azt mondta neki, tévedés történt, ön szabad. Van ilyen, bólogatunk, végtére a büntetés-végrehajtás is tévedhet, a börtönigazgatóság is csak emberekből áll. Tényleg elhisszük neki, hogy így történt? Már miért ne hinnénk, feleljük értetlenül, és kérünk is mindjárt egy újabb kört.
Jó itt. Pedig nem erre számítottunk. Mi az Ibolya sörözőről úgy értesültünk mint Debrecen leghíresebb vendéglátó-ipari egységéről, csakhogy ebben a műfajban a híresnek igen gyakran a hírhedt a jelzőpárja, mi több, némely kriminalisztikai adatok ezt nemegyszer alá is támasztják. De itt nem. Pedig igen provokatívan léptünk be a helyiségbe, a negyvenfokos délutáni kánikulából mindjárt az első asztalhoz huppantunk le kérdezés nélkül, holott azon pakli cigaretta, megkezdett sör, napszemüveg jelezte, hogy már ülnek itt; foglalt helyre leülni jobb helyeken tényleg pofátlanság, ám úgy látszik, a legeslegjobb helyeken mégse az.
Amikor aztán az asztal gazdája visszajött a játékgéptől, nagyjából tíz másodperc alatt összeismerkedtünk, a huszadik másodpercben már harmincezerért árulta a mobiltelefonját, a harmincadikban megelégedett volna ötezer forinttal is, hatvan másodperc múlva már együtt néztük a mobilkijelzőjén hömpölygő tengert, s még meg se ittuk az első sört, már el is mesélte az életét.
Nehogy azt higgyük, hogy túl bonyolult egy emberi élet. A harmadik percben azt kérdezte asztaltársunk, hogy tudnánk-e neki munkát szerezni, de fizikai munkára gondol, mert az irodát ki nem állja. Milyen munka felelne meg? - kérdeztük érdeklődve. Semmi olyan munka, válaszolta, ahol emelni vagy hajolni kell, valamit odébbvinni, netán visszahozni, mert az nem megy. Tulajdonképpen azonnal műteni kellene a gerincét, tette hozzá, úgyhogy nem ártana, ha egy jó sebészt is tudnánk mondani. Meg hogy miből él majd meg a rehabilitáció idején, mert így rokkantként semmi jó nem jutott az eszébe, főleg, hogy a háziorvos szimulánsnak nevezte.
Mindezt siránkozás nélkül mondja, inkább csak megszokásból, közben szüntelenül a mobiltelefonján hullámzó tengert figyeli. Körülnézünk a helyiségben, leginkább munkából érkező férfiak ülnek a boxokban vagy támaszkodnak a pultra, megannyi Hrabal-figura, az első korsót mohón isszák, s széles mozdulattal törlik meg utána a szájukat. 150 forint egy korsó sör, egy pohár 60, jó, ezek akciós árak, de akkor is, ilyen olcsó helyet még nem is láttunk az országban.
Este hét óra felé, akár egy forgószínpadon, hirtelen változik a kép. A délutáni társaság egyetlen pillantás alatt eltűnik, átadja helyét az új vendégeknek, csupa fiatal arc, leginkább egyetemisták, nyolcra teljesen megtöltik a söröző minden helyiségét. A söröző bírja. Hirtelenjében mondva, tán csak Prágában láttunk ekkora sörözőket, ekkora hodállyal s ekkora zsongással, sehol az ún. pesti pubok erőltetett eleganciája. Az épületet még 1898-ban húzták fel, sörözőként viszont csak huszonhárom éve üzemel, mondja Katika, a söröző vezetője, aki még véletlenül sem vendéglátósnak néz ki, sokkal inkább megértő házinéninek.
Éjfél felé már táncolnak is az asztalok közötti tág téren, pár percre bennünket is elkap a forgás, s csöppet sem csodálkozunk, amikor egy atlétatrikós, bajuszos férfi az asztal közepére ugrik, s két karját az ég felé tárva ropja, pirulós felesége ölbe ejtett kézzel nézi. Különféle társaságok vegyülnek egymással megfejthetetlen logika szerint, dugig telnek a különtermek, az egyik sarokban valami fontos témán susmorognak, a másiknál hosszú perceken át visítoznak tinédzser lányok a nevetéstől, a szomszéd asztalnál két túldekorált nő kezd ki az atlétatrikóssal, a pirulós feleség a narancslevébe hörpint. Mindenki kőkeményen iszik, de senki sem panelrészeg, inkább mintha bolondgombát evett volna; tizennégy évesen az első császárkörte után forgott körülöttünk ilyen biztatón a világ.
Éjfél után leginkább a Jutkavodka fogy. Ezt az italt Jutka, az egyik csapos találta ki, az ő tiszteletére isszák, 180 forintért fél deci vodka jár, a tetején citromkarikával, arra némi rum, meggyújtva. A Jutka-vodka névadója egyébiránt ritka jelenség: nincs még egy vendéglátó-ipari egység, ahonnét műszak végén a személyzet hanyatt-homlok ne menekülne másik kocsmába, hogy leigya magát; Jutka azonban marad, beül a vendégek közé, táncol, énekel, s fogadja a gratulációkat, mert tavasszal verspályázatot hirdettek a Jutka-vodka dicsőítésére, legyen elég most két sor a győztes műből: Jutka a legjobb csapos / Tőle lesz sok másnapos.
Hajnal felé benéz két rendőr, körbejárnak, majd távoznak. Az Ibolya nonstop üzemel, ami eléggé irritálja a környező vendéglőket, panziókat, az önkormányzat néha korlátozza is pár hónapra a nyitva tartást, aztán a bíróság igazságot tesz; hogyan is lehetne eldönteni, hogy az éjféli hangoskodók innét vagy a környező krimókból kijőve üvöltenek az utcán.
A délelőtt már egészen más profil. A délelőtti Ibolya a meditációé, az önnön belső szerveinkre való rácsodálkozásé. Bánatos férfi közeledik nagy lassan az asztalunkhoz, leülhet-e közénk, kérdi, mert nem szeret egyedül lenni. Parancsoljon, mondjuk, majd másfél órán át bámulunk magunk elé szótlanul az ütött-kopott tölgyfa asztalnál a sörünkbe kapaszkodva, időnként diszkréten böffentve egyet, így jelezvén, hogy ennél emelkedettebb foglalatosság nincs is a világon. A pultnál egy férfi szinte vallásos révületben hajtja le az unikumot, majd nyomban utána a sört, fél perc se kell, és teljes vertikumában látjuk arcán az újjászületést; kegyelmi pillanat: minden és mindenki pontosan a helyén van, legfeljebb tegnapi asztaltársunkat hiányoljuk a mobiljával, amelynek kijelzőjén ott hullámzik a tenger.
Fotó: Szebeni András