Luxemburg grófja

Váncsa István

2011. 09. 21. · Hócipő 2011/19

Magyarország a kelet Luxemburgja. Kormányunk (közelebbről Balog Ádám államtitkár-helyettes) szerint ugyan csak az lesz, mi azonban a dolgok folyásával oly vadállati mód elégedettek vagyunk, hogy szerintünk a cél kéznyújtásnyira lebeg az orrunk előtt, sőt már érintjük is. Békénk, derűnk és jókedvünk alapja Giró-Szász András, az új kormányszóvivő, aki saját megfogalmazása szerint azért jött, hogy közérthetően elmagyarázza, mért jó nekünk az, amit a kormány épp csinál. Mármost a helyzet az, hogy semmi sincs a földön, ami nekünk ennél fontosabb lehetne, hiszen korábban úgy voltunk a kormány intézkedéseivel, mint hülyegyerek a kindertojással, amit nem tud kibontani. Örül neki, piszkálja, érzi, hogy valami nagy kincs van belül, csak épp ő nem képes rá, hogy kivegye. Nézzük csak, hogyan fogadtuk mi, magyar emberek, például az Alaptörvény Asztalát. Rettenetes nagy örömmel fogadtuk, annyira örültünk, hogy ki se tudtuk mondani, viszont lövésünk se volt, hogy ennek az egésznek mi értelme van. Leszámítva persze azt, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere megint bohócot csinál önmagából, és ebben azért van valami fölemelő. Valójában még most se látjuk az értelemnek semmifajta nyomát az asztal mögött vagy alatt, ám evvel együtt lankadatlanul örülünk tovább, hiszen ez a valami a Nemzeti Ügyek Kormányától jött, vagyis per definitionem a javunkra szolgál. Irtózatosan jót tesz minekünk, csak hát nem ismerjük a hatásmechanizmusát, és ez roppant zavaró. Mi a Nemzeti Együttműködés Rendszerét nem ösztönösen akarjuk szeretni, mint a kárász az iszapos fenekű, növényekkel benőtt vizeket, hanem tudatosan. Tanulékonyak vagyunk, csak tessék minket megfelelőképp tájékoztatni, és akkor bármely kormány bármely intézkedésében meglátjuk a jót, akár a mohácsi vészben is. Giró-Szászra tehát szép jövő vár, olyan lesz ő minekünk, mint taxisnak a GPS, mélyben rekedt bányásznak a lámpás, Thészeusznak Ariadné fonala.

Vegyünk egy aktuális példát, a devizahitelek végtörlesztését, mármint a dolgoknak abban a stádiumában, amelyben akkor voltak, amikor ez a szöveg létrejött, azaz szeptember tizennegyedikén. Persze végül is nem a konkrét ügy maga érdekes, hanem a modell. Mi, egyszerű magyar emberek azt látjuk, hogy a Nemzeti Ügyek Kormánya késsel a fogai között kiront a dzsungelből, és letesz az asztalra egy paksamétát, amit ő országvédelmi tervként azonosít. Mi ennek a paksamétának is örülünk, mint cinege a tökmagnak (függetlenül attól, hogy országunkra nézvést az egyetlen komolyabb veszedelmet maga a Nemzeti Ügyek Kormánya jelenti), már csak azért is örülünk neki, mert vártuk. A Nemzeti Ügyek Kormányfője e hó másodikán Schmitt Pál köztársasági elnökkel konzultált az aggodalomra okot adó gazdasági helyzetről, mármost attól az embertől, aki Schmitt Pál köztársasági elnökkel konzultált, gyakorlatilag bármi kitelik. A Nemzeti Ügyek Kormánya „az államfő kérésének megfelelően” megvédi a gazdaságilag sérülékeny csoportokat, megakadályozza az államadósság újratermelődését, véglegesíti az arányos adórendszert és lesújt az áfacsalókra - nyilatkozta a Nemzeti Ügyek Kormányfője a konzultációt követően, sejtetni engedve, hogy az államfő tulajdonképpen kérhetett volna mást is, de hát ezt kérte, így aztán az áfacsalóknak annyi, a gazdaságilag sérülékeny csoportok pedig olyan biztonságban lesznek, hogy az anyjuk hasában töltött kilenc hónap egy Afganisztán volt hozzá képest.

A részletek a paksamétában vannak, és ezeket a nyájas olvasó azóta már nyilván töviről hegyire ismeri. Aki tudja, törlesztheti az egészet egy összegben száznyolcvan forintjával, utána neki jó lesz, viszont a többinek, aki a részleteket se tudja fizetni, és emiatt a végrehajtót várja, annak nemcsak hogy nem lesz jó, hanem még az eddiginél is rosszabb lesz, már ha ez egyáltalán lehetséges. Ha ugyanis a tervet végrehajtják, az bizonytalanságot szül, és így arra sarkallja a befektetőket, hogy szabaduljanak a forinttól, ami tehát gyengül, a törlesztőrészlet pedig ennek megfelelően tovább emelkedik. Vagyis a Nemzeti Ügyek Kormánya azokat óvja és védelmezi, akik az egész tartozásukat képesek a mellényzsebből kifizetni, akik pedig a szakadék szélén imbolyognak, azokon jó nagyot taszít. Nyilván ezt kérte az államfő, de a keresztényi gondolkodásmódhoz is ez passzol leginkább. „Mert a kinek van, annak adatik, és bővölködik; de a kinek nincs, az is elvétetik tőle, a mije van”, olvassuk Máténál (13.12), de ugyanezt megismétli Márk (4.25), Lukács pedig elmondja kétszer is (8.18 és 19.26). A Nemzeti Ügyek Kormánya viszont nem mondogatja, hanem teszi; okkal hangsúlyozza a kormányfő, hogy nem az számít, amit beszél, hanem amit cselekszik. Viszont ahogy föntebb írtuk, ez csak az első kör, hiszen tudvalévő, hogy a kormány saját szakértői szerint az Európai Bíróság végül az egészet el fogja meszelni, majd pedig képződik egy nagyjából kétszázhatvan milliárd forintos számla, amit aztán mi, magyar emberek, jól kifizetünk. Nem a törleszteni képtelenné vált és így kilakoltatással fenyegetett adósok megsegítése érdekében, hiszen mint tisztáztuk, tőlük az is elvétetik, amijük van, hanem azoknak a kedvéért, akik bővölködnek. Például Kósa Lajos debreceni polgármester zsebében így tizenegy millióval több marad. Olyan cél ez, amiért érdemes kollektív áldozatot hoznunk, legalábbis a Nemzeti Ügyek Kormánya szerint. „S vacsoráznom mit szabad? / Csak ami délről megmaradt. / Koldus a férj! / Koldus a nő! / A pénz hiánya nő!” - énekli Armand és Juliette a Luxemburg grófja című zenés szociográfiában, meggyőző jövőképet föstve evvel a magyar embereknek is.

Hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének ez mért jó, azt aránylag könnyű megérteni. Egyrészt a devizahitelesek megmentése kipipálva, másrészt a gonosz külföldi bankok kaptak kokit, sallert. Persze ők ezt kamatostul le fogják verni, mégpedig a magyar embereken, nem máson, de hát ez már a magyar emberek egyéni szociális problémája leend. Így épül-szépül a mi gyönyörű hazánk, a kelet Luxemburgja, a legnagyobb európai törpeállam. Szakasztott mint az eredeti, csak sötét, nincstelen és borzalmas. Hogy aztán ez nekünk, magyar embereknek mért annyira jó, azt csakugyan nem könnyű megérteni, viszont ezen a ponton lép a színpadra Luxemburg grófja, a kormányszóvivő. Természetesen mi a csekély értelmünkkel elképzelni se tudjuk azt a megvilágító erejű magyarázatot, amivel ő szolgálni tud vagy tudna; mi csak azt próbálhatjuk átgondolni, hogy mit mondanánk jómagunk abban az amúgy elgondolhatatlan esetben, ha a kormányszó vivésének roppant feladata a mi gyenge vállainkat terhelné.

„Gyerünk, tubicám, se kocsink, se lovunk”, erre emlékszünk még a Luxemburg grófjából. Többre talán nem is volna szükség.