Csatorna töltelék - 2006/04

Szűk két hónappal a választások előtt, kedves naplóm, azt kell mondjam, hogy durvul a kampány. Nézem a tévét, és olyanokat látok, hogy legszívesebben dán zászlót égetnék, esetleg norvégot, nem beszélve az izraeliről... Alapos kutatásba kezdtem, de nem vagyok derűlátó, az adatok csak nagyon lassan csordogálnak, úgy tűnik, úttörő vagyok a témában, és exportálnak külföldre, illetve ezeknek mi lesz a sorsuk.

Feltevésem szerint két lobogó fogy a legnagyobb számban, az amerikai és az izraeli, ezeket égetik előszeretettel a népek, de most a dán karikatúra bezavart, és lehet, hogy ideiglenesen felkapaszkodnak ők is a dobogóra. A norvég lobogó iránti felfokozott érdeklődést nem nagyon értettem, aztán megkíséreltem beleképzelni magam az iráni polgárok helyzetébe, és ebből az alapállásból felidézni a Dániáról és Norvégiáról tanultakat.

Mit taníthatnak Iránban Dániáról?

Visszaidézve középiskolai tanulmányaimat, kénytelen vagyok megjegyezni, mi semmit sem tanultunk Dániáról (Hamlet nem ér), tehát jogosan kételkedem az iráni közoktatás alaposságában e kérdésben, sőt, továbbmenve, hajlamos vagyok feltételezni: Iránban egyáltalán nem említették Dániát a mai napig, és ugyanez a helyzet Norvégiával is, ismerve az iráni női kézilabda sanyarú helyzetét.

Dániával még az is probléma, hogy nincs jellegzetes alakja, magam sem tudnám felskiccelni körvonalait, mert körvonalai nincsenek neki, ott sunnyog a Skandináv-félsziget alján, meghatározhatatlan, amorf kis szórványország, a karikaturistái meg viccelnek, viccelgetnek, és máris itt a baj. (Nagyon óvatosnak kell lennem, mert Marabu kolléga hamarosan vizualizálni fogja az itt leírtakat, és elég neki egy elszólás, hogy komplett hülyét csináljon belőlem, viszont zászlaja az nincs neki, illetve, ami van, az az én zászlóm is, tehát bonyolult helyzet állna elő ilyen esetben. Ezért is szükséges hangsúlyoznom: a dán rajzolók közel sincsenek azon a színvonalon, mint Marabu kolléga, alkotásuk, khm, bumfordi, kezdetleges, valamint szellemtelen firkálmány, amelyet most kénytelenek vagyunk sajtószabadságilag megvédelmezni. Szerintem ezért is rajzolták, hogy botrány legyen, mert különben sohasem beszélne róluk a világ, míg Marabu kollégának ilyesmire nincs szüksége, róla vallási érzékenységek sértegetése nélkül is beszél a világ. Na.)

- Nem teljesen félreértik! Azt a múltkori nyuszikás viccet nem is én rajzoltam! Az a Jelenszky volt! Meg a Lehoczki! Ők szoktak nyuszikás vicceket csinálni! Meg a Fenekovács! Én ártatlan vagyok!

Sepregessünk inkább itthon, próbáljuk felidézni a magyar fundamentalisták reakcióit, melyek szofisztikáltabbak ugyan az iráni gyilkolászásnál, indulati töltetük ugyancsak magas, értelmi szintjük pedig hasonló.

Emlékezetes, hogy egyszer egy műsorvezető azt találta mondani Tom Jonesra, hogy arany artistát visel a nyakában, utalva egy viccre, mire a hallgatók erre hajlamos tagjai az életveszélyes fenyegetésekig terjedő skálán próbálták felhívni a figyelmét Jézus sérthetetlenségére, und a szeretet erejére.

Egy másik rádióban, karácsonykor egy másik műsorvezető arról vallott, hogy legszívesebben kiirtaná az összes keresztényt, amire azonnal meg is kapta a méltó választ.

Nem tudom, hogy a Hungarikum című tévéműsor milyen e-maileket kap, de feltételezem, hogy Szűz Mária szexuális szokásainak naturalista ábrázolásáért fordultak hozzá felszólító módban vallási érzékenységükben megsértve, mint ahogy Petri György verse miatt is (melyben zakatol a szent család) érték támadások.

De miért nevezem ezeket az embereket, akik mozdultak, amikor mozdulni kellett, fundamentalistáknak?! - kérdezik önök.

Magam, aki szimpatizálok a buddhizmussal, de tulajdonképpen nem tartozom a hívő emberek körébe, sietnék leszögezni, hogy például a Szűz Máriát gruppenszex közepette ábrázoló megabunkónak tartom, azt nem nézem, és arra biztatom családom többi tagját is, hogy ne nézzék. Nem vagyok hívő, de a suttyóság zavar, illetve inkább untat (zavarni régebben zavart, de azóta megöregedtem). Az is untat, amikor nem Szűz Mária jelenik meg a képernyőmön, és orális önfeledtségben teljesedik ki a tévé képernyőjén, mert zavarba jövök, ha éppen szopó nőket mutatnak nekem. Nem tudom, miért van ez így, tényleg, biztos született szemérem...

Szemérmességem már-már vallás, nem tartok itthon pornó magazinokat, nem örülnék neki, ha leányom Kovy-produkciókban szerepelne, elmegyek, ha egy társaságban a kelleténél hosszabban értekeznek dugásról, tehát pontosan meg tudom érteni azokat a hívőket, akiket idegesít az artista, idegesít a bombafejű Mohamed. Nem tervezem azonban, hogy betiltassam a pornócsatornákat, mert biztos vagyok benne: embertársaim egy - jelentős - részének ezek jelentik a szórakozást, és addig sem metszenek fel hasfalakat.

Biztos vagyok benne, hogy a hívők pontosan tudják: nem Barangótól, dán karikaturistáktól és egyéb műsorvezetőktől kell félteni az istenüket, ezért fintorognak egyet, esetleg köpnek, ha nagyon rossz napjuk van, de nem mennek ugatni a közterekre, és nem gyújtanak fel követségeket, mert ez minden esetben pótcselekvés.

Az erő, amely tömegeket vezet az utcára, hogy ott rosszalkodjanak, nem a hit, hanem valami sokkal egyszerűbb, földhöz ragadtabb, hogy azt ne mondjam, sötétebb erő, ugyanaz, amely sikoltozásra kényszeríti a tinédzsereket popzenészek láttán, ugyanaz, amely a Führer beszédei alatt megfigyelhető korabeli felvételeken.

A hit egyéni vagy kollektív megélése csak nagyon felszínesen hasonlít ahhoz a dologhoz, amit a falkában tapasztalunk. Kétségtelen, hogy itt is sokan vannak, és követnek valamit, de ezzel aztán vége is minden egyezésnek. Az alap, a fundamentum, amihez visszamennek, nem a hit alapja, hanem az emberé: az ösztönök, a formátlan sötétség, az evolúció kezdeti foka.

Maugli nem Jézus, a hasonlóság csak felszínes.