Toldi étkezde

Para-Kovács Imre
2011. 09. 07. · Hócipő 2011/18
Az ember (jelen esetben én, de más emberek is, esetleg) él a Moszkva téren (és itt most nem nyitnék vitát, mert nekem egy középkáder nem fogja megmondani, hogy hol lakom), és csak bámul bele a semmibe, bosszankodik a kapu elé szaró hajléktalanon, nézi, hogy futnak el a fák, talán még arra is gondol, hogy el kéne menni innen, de aztán persze mégis marad, mert negyven felett már mire várhat az ember?, sötét az éjszaka.

Létezik tehát ez a jelenség, amit jobb híján Moszkva térként szoktunk hívni, természetesen a helyi lakosok tudják, hogy ebbe a fogalomba beletartozik minden a Széna tér és a Batthyány tér között, leszámítva természetesen a Várnegyedet, annak is a közepét főképp, mert az bizony egyáltalán nem Moszkva tér, de mondjuk a Krisztina körút még elég sokáig az, nem beszélve a Margit körútról, ami vastagon.



Mint ahogy fentebb jeleztem, a lakos (mert errefelé lakosok vannak és nem polgárok, kivétel persze, amennyiben éppen választópolgárok, mert akkor nemhogy polgárok, de egyenesen urak és hölgyek, de most a hétköznapokról beszélünk) csak lefelé szegeződő tekintettel áthalad ezen a részen a kapuig, esetleg felnéz, de megbánja, mert nincs sok látnivaló, ahogy azt tettük magunk is, midőn egy napfényes augusztusi reggelen (július volt és délután, de így sokkal jobban hangzik arra rebbent szemem, amit eddig is sokszor láttam, de sohasem vettem igazán észre, illetve nem tudatosult bennem, hogy mi is ez, mert az ember (lakos) lát mindenfélét, aztán vagy tudatosul benne, vagy nem, és általában nem, ilyen ez a szelaví.



De arra még a legfelkészültebb és jelentős helyismerettel rendelkező csoszogó sem gondol, hogy szomszédságában igazi világhíresség lapul, és most nem az Alekosz-értelemben vett valamiről van szó, hanem egy valóságos hungarikumról, egy olyan étkezdéről, aminek csodájára járnak a világból jelentős és kevésbé jelentős emberek, egy olyan kifőzdéről, ahová japán turista visszajön, ha egyszer már járt itt, és amerikai kormányzó mindig benéz, amennyiben erre hozza a sorsa.

Dzsordzs Patakinak hívják az illetőt, csak mert nem akarok zsákban republikánust árulni, és írásos bizonyíték van rá, hogy rendszeresen étkezik a helyen, ami a sznobok szívét minden bizonnyal megdobogtatja, az alterglobok viszont bekaphassák, mivel nekik nincs ízlésük, csak ugatnak a semmibe (a pusztába ugatott szónak látszó hang).



A Toldi étkezde egy valóságos magyar csoda, amitől még én is merek nagy lenni.

Mi hoztuk létre, mi vagyunk jelölve benne.

A Toldi étkezde esetében a többes szám első személy tulajdonképpen egy vágy. Egy vágy, hogy essen reánk a fényéből, és kicsit részesei lehessünk ennek a csodának, amit kisvárosi (nézzük kicsit magunkat, miközben éppen mindannyian merünk nagyok lenni, távolabbról, például Amerika, és lássuk be, hogy a kisvárosi létnek is van hatalma!) nézőpontból tekinthetünk tökéletes megfeleltetésnek, a válasznak mindarra, amit a hanyatló Nyugat kínálni tud nekünk, tekinthetjük a dacnak, hogy igenis, tudunk mi ilyet, tudunk mi jobbat, köszönöm, hogy részese lehettem.



A Toldi étkezde hibátlan választás mindazok számára, akiket érdekel a magyar kifőzdei élet, akik nem gumiabroncsokra vágynak a testük körül, hanem arra gondolnak délben, hogy milyen jó is lenne megebédelni valahol, ahol olyasmit főznek, amit mindenki édesanyja, ahol nincs procc és eltartott kisujj, ahol csak ízek vannak és szagok, rendes adagok, és nem akarnak minket rábeszélni a Bulgáriából importált romlott homárra, hanem tisztelik a választásunkat, nem beletörődnek, hanem tisztelik!, majd megkapjuk, amit kértünk, és megesszük, mert finom.

Amikor az ember bemegy egy pincébe (ami egyébként mintegy harminc éve nyitva van, és az utolsó tizenhét évben egy kézben, mindenre számít, csak arra nem, hogy 14 (tizennégy) nyelven kaphat étlapot, ami ráadásul nem állandó, hanem mindennap változik. Van Önnek kínai barátja? Vigye el a Toldiba, és kap kínai nyelven írott étlapot!



Döbbenetes, de a fenti tréfa nem tréfa, a Toldi étkezde mindennap(!) elkészíti tizennégy nyelven az étlapot, ami nem három tételt tartalmaz, hanem sokkal többet, 300 forinttól 1500-ig, de az utóbbiért már a szomszédunk is jóllakik.

Finoman jelezném, hogy a Toldi nem használ ízfokozókat, segédanyagokat és tartósított élelmiszereket, hanem csak friss alapanyagokat és természetes fűszereket, mert valamiért azt gondolják, hogy a haszon érdekében megmérgezett vendég nem a legjobb reklám.

A fentebb már említett Dzsordzs Pataki is arra a szalvétára írta fel észrevételeit (szemlézés a helyszínen), amire mindenki, mert egyszer történt, hogy egy jófej vendég a szalvétán áradozott a helyről, a tulajdonos pedig azt gondolta, hogy legyen ez ezentúl is így, tehát mindenki számára szalvétát bocsát rendelkezésre, hogy megfogalmazza meglátásait, és ez be is jött, mert azóta rengeteg szalvéta gyűlt össze egy nagyszerű dossziéban, amit bárki megtekinthet, ha külön kéri (külön kértük).



Az étlap (14 nyelven) egyébként semmilyen meglepetést nem tartogat, leszámítva azt, ami hazánkban nem megszokott, hogy a gombapaprikás gombából készül, a karfiolleves karfiolból (nem mirelit, hanem az, amit a piacon árulnak az őstermelők), valamint a többi alapanyag is eredeti.

Összefoglalva tehát: a Toldi étkezde igenis meglepő hely, mert nem akarnak minket átvágni, hanem reális áron reális kajákat kínálnak, mi pedig nagyon szeretjük, ha nem akarnak átverni, ezért szeretjük a Toldi étkezdét, és ezért örülünk, hogy belefutottunk, mintegy véletlenül, valamint esztelenül, de törzsvendégei leszünk, mert kincset találtunk.

Amennyiben odatalálnak, hivatkozzanak ránk, de ne kérjenek kedvezményt, mert felesleges: így is azt kapják, amit megérdemelnek, így is azt kapják, amit érdemes egyáltalán kapni Budapesten.

Fotó: Szebeni András