Vége van a nyárnak

Lengyel László

2011. 09. 07. · Hócipő 2011/18

Hűvös szelek járnak. Elém kerül valahonnan egy augusztus 20-i kép, rajta Fidesz vezetők állonganak elszántan. Eszembe jut Márai Sándor 1976-os naplóbejegyzése: „Egy képes folyóirat a szovjet vezető réteg egyik csoportképét mutatja. Az arcok szomorúak, komorak. Felidézik egy nagy német reformátor mondását: »Aus einem traurigen Arsch kann man keinen fröhlichen Furz erwarten «.” „A bánatos seggből nem várható boldog fing.” - adja meg a szerkesztő Luther Márton német szavainak pontos magyar változatát.

Ha már kinyitottam Márai naplóját - mennyivel jobbak a benne írottak a regényeinél! -, tovább lapozok. Eljutok 1981-ig, ahol ezt találom lejegyezve: „Az oroszok kerülgetik a nyugtalan Lengyelországot, kezdik megérteni, hogy amit erőszakkal összetákoltak - a Baltikumtól az Adriáig -, nem védelmi övezet számukra, hanem veszélyzóna. Ahogy az első világháború után a székely góbé mondotta az angol újságírónak: »Mi székelyek mindig tudtuk, hogy győzni fogunk. De azt már mégsem hittük, hogy akkorát győzünk, és egész Romániát hozzánk csatolják«.” A mi édes jó uraink, akik elfoglaltak mindent, és még annál is többet, akik eljutottak az Óperenciás tengeren túl, és még egy arasszal azon is túl, mintha érzékelnék, hogy ez a temérdek valami, s rajta a sok-sok ember nem védelmi övezet, hanem veszélyzóna. „Győztünk!” -, zümmögték a legyek diadalittasan, miután elfoglalták a légypapírt.

Ekkor rémlett föl egy réges-régi, 1968-as vagy 69-es nyári emlékem. Kisbaconban, az alsó Mária úton mendegéltem kifelé a fák koronázta szűk ösvényen. Előttem Pajtás vagy talán Almira futott, nem emlékszem már, melyikük. Ahogy a régi temető domboldalához értem, látom, hogy egy parasztember nagy nekiveselkedéssel kaszálja az oldalt. A kaszája sima egyöntetűséggel siklott, ezt nekem sose sikerült megtanulnom, de a lábát húzta maga után. Ráköszönök. Megáll. Rám néz, majd a kutyára sandít. Veszett hírük volt a faluban a Kisasszony, Benedek Elek második lánya, Loli nagynéném kutyáinak. Megmartak azok mindenkit, aki nem tartozott a házhoz. Ő meg a mienkét kaszálta. Ahogy visszaköszönt, hozzá köhintette: „Csak egy kis sarjú, úrfi!” Nem az én dolgom, hogy erről tárgyalást indítsak. Leemeli a kalapját, megtörli kopaszodó fejét, és most már beszédbe elegyedik, ahogy illik: „Hát itt van?” „Én itt” - válaszolom okosan. Látszik rajta, hogy most valami fogós kérdést fog föltenni: „No, és maguk kintiek - azt már tudtam, hogy mindenki kinti, aki Székelyországon túlról jön, legyen az pesti vagy kolozsvári -, ugyan hogy vannak az oroszokkal?” Illem és valóság együttesen mondatta velem: „Mi bizony rosszul”. „Gondoltam, hogy így van. De azt már mégse hittem,” - tette hozzá -, „hogy nékünk két háborút kelletik megnyerni, hogy egész Romániát hozzánk adják. Isten megáldja” - fogott hozzá megint a munkához.

Délben az ebédnél mondom, hogyan és miként jártam a régi temetőnél. „Húzta a lábát? Az melyik Veres, te Boriska?” - kérdezte Loli a fölszolgáló kedves fiatalasszonyt. „Az a Dezső” - jött a válasz. „Tolvaj!” - hangzott a rövid ítélet a falu nagyasszonya szájából. „Csak egy kis sarjú…” - idéztem az öreget. „Mondta es nekem, hogy tanálkozott az ifiúrral, és meg azt es mondta, hogy már megértette, mire valók a kinti úrficskák.” - szólt közbe nevetve Boriska. „Éppen mire?” „Hogy legyen, kit a karcos kutya sétáltasson.” „Boriska, van ennek az embernek tehene?” „Van annak.” „No, ha van, holnaptól nyár végéig onnan hozza a tejet, és mondja meg neki: csak egy kis tej!” „Ezt mégse kellene, hiszen nekünk nem is kell az a széna!” - szólt hozzá szelíden és csöndesen a nagyanyám. „Mariska, ezt te csak hagyd rám. Kell, nem kell, a miénk. Ha idejön és kér, kap. Ha odaoson és vág, fizet. Tanuljon becsületet. Az unokádat meg sétáltassa a karcos kutya!”

A nyáron, Firenzében újraolvasom Dosztojevszkij Félkegyelműjét. Itt írta gyötrődve és ki-kitörve a Pitti palotával szemben. Amikor a Palazzo Pittibe mentünk éppen 38 fok volt, és elképzeltem mennyire szenvedhetett Dosztojevszkij a forróságot sugárzó kövek, kövek és még egyszer kövek között. Még a Boboli kert is haldoklott a nyilazó és lándzsázó napsugarak alatt. A Félkegyelműben semmi sincs Itáliából, semmi fény, szín - az izzás az emberek között van. Most, amikor otthon - ami Firenzétől és Luccától, Sienától és Pisától oly távoli, mint a hold túlsó oldala -, szóval a távoli Magyarországon minden nap indulatok, dühök, sérelmek feszülnek egymásnak, most Dosztojevszkijtől tanulom, hogy hogyan keressük az átható szót. „Miskin már az átható szó - ponyiknovennoje szlovo - hordozója, vagyis az olyan szóé, amely képes aktívan és meggyőzően beleavatkozni a másik ember belső dialógusába, ezzel elősegítve saját szólamának felismerését.” - írja Mihail Bahtyin. Mennyire hiányzik a magyarországi őrjöngések közepén az átható szó!

Emlékeznek, amikor Nasztaszja Filippovna szörnyű botrányt csinál Ganyecskáék szalonjában, a felindult Miskin herceg így avatkozik be: „- És ön nem szégyelli magát?! Hát valóban olyan volna, amilyennek most bemutatkozott?! Hát lehetséges ez?!

Nasztaszja Filippovna meglepődött, elmosolyodott, de mintha rejtegetne valamit e mosoly alatt, kiment a szalonból. Ám, mielőtt még az előszobába ért volna, hirtelen visszafordult, odasietett Nyina Alekszandrovnához, megfogta a kezét, és a szájához emelte.

- A herceg eltalálta, én csakugyan nem ilyen vagyok - suttogta gyorsan, hevesen…”

Mennyire szeretnénk ugyanilyen átható, átütő szót találni, hogy megtaláljuk annak a Másnak a belső szólamából azt, ami nekünk és értünk is szól. Ránézni az országot maga alá gyűrő komor és elszánt emberre, és Aljosa Karamazov Iván testvéréhez intézett szavát idézni: „Nem te ölted meg az apánkat. Nem te.” De már nincs se külső, se belső dialógus. „Nagy bánata van a cinegemadárnak, / szeretne elmenni, ő is útra kelni, / de cipőt, az árva…”