Marika néni kávézója

Para-Kovács Imre

2011. 08. 10. · Hócipő 2011/16

Hamburger-bunkók vagyunk, kár is lenne tagadni, lemaradtunk a rohanó világ mögött, pedig nem vagyunk már karon ülők, ott voltunk a kezdetek kezdetén, amikor még csak éppen legális lett a Pepsi Cola, és a hosszú hajat levágatták a gimnáziumban minden szeptemberben, amikor pedig egyik évfolyamtársam szakállal állított be a tanévnyitóra, gyakorlatilag infarktust kapott az egész tanári kar.

És ott voltunk akkor is, amikor a Moszkva téren megnyitott a hamburgeres, és megalkotta az azóta is legendás buci/csalamádé kombót, ami egyetlenként lopta be Budapestre a hanyatló Nyugat ópiumát, mintegy jelezve a szocializmus közelgő összeomlását, nem kevésbé (de akkor még csak rejtetten, mintegy halovány horizontként) magának a nyugati társadalomnak a közelgő csődjét, bár ennek megerősítésére egészen mostanáig várnunk kellett.

Összeomlik itt minden, amit valaha ember alkotott, minden ideológia, minden izmus, csak a hamburger maradt és maradni is fog, mert politizálni nem muszáj, enni viszont mindenképpen.

A Zóna elsődleges csapásiránya a magyar kifőzde, de hamarosan meggyőzöm Önöket, hogy Marika néni hamburgerezője tökéletesen illeszkedik ezen trendbe, mivel annyira magyar és annyira kifőzde, hogy ennél jobban már nem is lehetne.

Kezdődött mindez azzal, hogy valamikor régen, a rendszerváltás előtt, amikor még Kádár János összefüggően beszélt, és a Cpg együttes tagjai börtönben ültek, Marika néni evett egy hamburgert. Huszonnyolc éve volt ez, de mintha ma lenne, úgy meséli el nekünk a tulajdonos, főszakács, felszolgáló és általános pótanya. Evett tehát egy hamburgert (nem mondja, hol, de nem is baj, történetünk szempontjából ez mellékszál), és bizony nem ízlett neki, de velem ellentétben, aki szintén evett már rossz hamburgert, viszont maximum annyit jegyzett meg, hogy ide sem jövök többé, Marika néni úgy látta, tudna ő jobbat csinálni.

Még itt is megakadhatott volna a történet, de a szót tett követte, és megalkotta hamburgerezőjét, a szocializmus enyhén lazuló, de nem teljesen veszélytelen gazdasági környezetében.

Sajnos nekem akkoriban már enyhén kiveszett az érdeklődésem a műfaj iránt, ráadásul nemsokára megjelentek a nagy étteremláncok, melyek közül mindegyiket kipróbáltam, de sohasem gondoltam, hogy a hamburger lenne az az étek, ami élelmezésemet megoldja, próbálkozásaim rendre kudarcba fulladtak, és mindig visszatértem a normális kaják hoz, az Angyal utcába pedig valahogy sohasem jutottam el, mondhatnám: az egész IX. kerület kimaradt az életemből, pedig belaktam Budapestet Újpalotától a Normafáig.

Őszinte leszek tehát: amikor a fotográfus kolléga azzal jött, hogy egyik tanítványa egy nagyszerű hamburgerező hírével fordult hozzá, ami szerinte belefér sorozatunkba, némileg kételkedve fogadtam a hírt, de amikor megnéztem a honlapot (képzelhetik, milyen úttörő és korai képződmény Marika néni hamburgerezője, ha sikerült megcsípnie a www. hamburger. hu domainnevet!) elég hamar meggyőződtem róla, hogy itt egészen másról van szó.

Már a felhozatal is impozáns, és csupán a nevek alapján egyértelmű volt, hogy Marika néni hamburgerei nem kifejezetten az egy szelet sajt, egy szelet uborka, némi húspogácsa univerzumában mozognak, hanem részben a klasszikus magyar ízlést, részben pedig a posztmodern ifjúság igényeit szolgálják ki változatos formában.

De ekkor még nem láttam méreteket.

A kérdés, hogy Önök Fekete Lászlók-e. Amennyiben igen, akkor válasszák a 4-es méretű hamburgert, de van 5-ös is. Ezt csak abban az esetben kérjék, ha Önök Fekete László, de terhesen, mert saját szememmel láttam Bud Spencert, amint a tányéron hagyta a felét. Gyilkos adagok, de komolyan, nagyon éhes, ivarérett férfinak a 3-ast ajánlom, nőnek vagy fiatalnak a 2-est.

Marika néni (akit mi is csak azért bátorkodunk nénizni, mivel ez áll a cégtáblán, de egyáltalán ne egy anyókát képzeljenek el, hanem egy középkorú, brutálisan agilis asszonyt, akinek annyi energiája van, hogy én most látatlanban elcserélném vele az enyémet) úgy pörög, mint a matyó búgócsiga, döbbenetes tempóban készíti és tálalja az ételeket, és komolyan gondolja.

Marika néni személyre rendeli a bucikat, és nem átallja visszaküldeni, ha neki nem megfelelő. Bárcsak mi, művész-értelmiségiek lennénk ilyen bátrak egy étteremben, amikor megérkezik a rántott húsnak álcázott panír!

Nem volt azonban mindig ezen a helyen a butik, Marika néninek költöznie kellett többször is, amitől - jogosan - aggódott kicsit, mivel egy hamburgerező, ami rendszeresen változtatja a helyét, olyan, mint a Plútó: lehet szeretni, lehet felismerni, de azért nem járunk oda mindennap.

Marika néni legszebb élménye az volt, hogy amikor egy újabb költözés után azon aggódott, vajon megtalálják-e az egyetemisták az új helyen, az egyik leendő doktor azt válaszolta, hogy „Marika néni, ha magácska a harmadik emeletre költözik, mi akkor is oda fogunk járni.”

A hamburgerek tökéletesek, semmi közük a hamburger néven árult szeméthez, amit gyorséttermekben kapunk és utcasarkokon. Marika néni művész, aki friss zöldségekből és szárnyaló fantáziából alkotja meg műveit, ráadásul öntudatlan marketingmester, mivel ötszáz forint kedvezményt ad az egyetemistáknak, akik innentől kezdve rajokban pusztítják a pultját.

Nem vagyok elkötelezett híve a hamburgernek mint műfajnak, de akár egy kül-német Wagner-előadáson, ahol mind a bariton, mind a tenor tökéletesen teljesít, és az előadás ugyan nyolc órán keresztül tart (kérdezzék Farkasházy Tivadart!), ledöbben a tájékozatlan néző a minőség varázsától, ugyanígy fektetett meg engem is Marika néni hamburgere, mivel ebben a műfajban soha, semmit, sem ehhez hasonlót nem találtam még.

Nem vagyok sznob, de amikor csak tehetem, el fogok látogatni az Angyal utcába, és eszem.

Fotó: Szebeni András