Pintes Borozó

Megyesi Gusztáv

2011. 07. 27. · Hócipő 2011/15

Késő délután van, Skerát várjuk. A helybéliek azt mondják, Skera feltétlenül be fog nézni az este, jó munkát kapott, ma fizetik ki, ilyenkor mindig itt a helye. Épp ellenkezőleg, mondja valaki, ha pénzez jut, mulatni indul, de nem ide; mindegy is, a vendéglő arra való, hogy üljünk a poharunk előtt, és várjunk valamire.

Badacsonyban vagyunk, Tördemic és Lábdihegy között, Makk Károly kedvenc kocsmájában, a Római úton. Mióta a közelben vett házat telekkel, itt tölti a nyarakat. Lejön a meredek utcácskán, nagyjából negyedóra, visszafelé nem tudni, mennyi, azt az ember sohase számolja. Vénnek való vidék, mondhatnánk, a 85 éves művész ugyanis emberemlékezet óta törzsvendége a tájnak, mit ne mondjunk, a közvetlen közelben forgatta a Liliomfi és a Ház a sziklák alatt című klasszikusokat, amivel mindjárt maradandót alkotott: az hagyján, hogy a filmművészetben, de a helybéliek emlékeiben is.

Amikor pár évvel ezelőtt beálltak Szebeni kollegával a szigligeti süllőfesztiválon a sorba, s már úgy nézett ki, hogy soha nem jutnak halhoz, Oszi, az egyik halsütödés meglátta Makk Károlyt, s elkiáltotta magát a művész urak tiszteletére: „Olajcsere!”. Majd két nagy süllőt és pontypatkókat adott ki igen nagy sürgősséggel. Nem is a soron kívüli süllő, hanem az olajcsere a rendkívüli: a legtöbb halsütödés valami különös vágytól vezérelve ragaszkodik az előző napi, használt olajhoz; igaz, ami igaz, a kissé égett és avas íz elveszi a hal kellemetlen szagát. Oszi volt a libapásztor a Liliomfiban ötvenvalahány évvel ezelőtt, a két ember, a rendező és az alkalmi színész hajszálpontosan emlékszik minden beállításra, elrontott jelenetre; halsütödésnek lenni csak álca, az ember örökre filmbéli libapásztor marad, Makk Károly pedig helybélivé avanzsál, mintha csak itt született volna; lám, milyen csodákra képes a film.

Csak apró betétként tesszük hozzá, hogy a közelben, Bernáth Aurél villájában írta 1954-ben Déry Tibor és Örkény István a Négykezes regényt, az írás azonban csöndes, magányos munka, hiába is megy le az író a faluba, soha nem rendel el olajcserét a halsütödés.

Rajtunk kívül hatan-heten ülnek a Pintesben. Egy cseh házaspár nézett be egy pohár borra, a törzsvendégek szerint évek óta visszatérnek, kikérik a bort, ülnek szótlanul, váratlanul fizetnek, s távoznak, hogy jövőre visszajöhessenek. 2006-tól működik a vendéglő a mai formájában, nádfedeles helyiség kis terasszal, ahogyan Makk Károly emlegeti a Casablanca nyomán: „a Rick”. Belül a leginkább borfesztiválokról ismert díszlethordóból adja ki a csapolt sört s az olaszrizlinget az üzletvezető, Kőműves Elek, aki még véletlenül se hasonlít Humphrey Bogartra, igaz, az ember vendéglőjét sohasem a külső, hanem a bizalom lépteti elő Rickké.

A múltkor idejött egy srác, meséli Makk Károly, és leült mellém. Van egy történetem, mondta, szeretném, ha meghallgatna. Ha akarja, le is írom magának. Kiderült, érettségi után nem vették föl az egyetemre, idejött dolgozni segédmunkásként, és beleszeretett a bazaltba. Azóta a bazalt az élete, bazalttal kel és bazalttal fekszik, bazaltról álmodik. Mi volt a törés az életében? Egy autóbaleset, de többet nem mondott; gondol mindenki, amit akar. Na most, teszi hozzá Makk Károly, én tűzhelyet akarok a házamba bazaltból. Érdeklődtem Eleknél: milyen melós ez a fiatalember? Jó munkás, mondta Elek, tehát én most rendelek a srácnál egy bazalt tűzhelyet, csak ételt és italt kell adni a fiúnak, rendes mennyiséget.

A szemközti asztalnál ősz ember ül, Sebestyén Csaba asztalos. Ő még nem tudja, amit mi Makk Károly asztalánál már igen: ő is föl lesz véve a munkára. Föl nem fogjuk, hogy fér meg egymás mellett a kő meg a fa, s ez nem pusztán a mi dilemmánk. Bazaltkoporsó, mutat később Sebestyén Csaba a sötétlő hegy felé, s meséli, hogy éjszakánként miként hullanak alá a lapos bazaltkövek; „én semmi esetre sem laknék a bazalt alatt”. Próbáljuk elképzelni, miként hullanak alá a bazaltkövek, de csak Psota Irén alakja rémlik fel, mint zuhan az őt formázó rongybaba a sziklák közé, majd Görbe János rezzenéstelen tekintete a csendőrök oldalán; ez már a Badacsony másik arca, Tatay Sándoré, Makk Károlyé. Egy szobafestő érkezik a fiával, Lentiből érkeztek, nincs még főszezon, ilyentájt hozzák rendbe a házakat, pincéket a tulajdonosok, a szobafestő éppúgy hozzátartozik a Balatonhoz, mint egykoron a sült keszeg. De fordítva már nem igaz: szobafestőtől még sohasem hallottuk dicsérni a Balatont; a véleménye benne van abban a mozdulatban, amivel egy hajtásra kiissza a sörét, majd hosszasan néz maga elé az asztalra könyökölve, mellette a fia, ugyanebben a pózban.

A hegyoldalban többtucatnyi pinceszer várja a vendégeket, nyár közepén mind német meg holland szótól hangos, kiadva a kiadó szobák is, ez így van rendjén, Badacsony az idegenekből él. Ahogy látjuk, a Pintes nem efféle hely, itt nem idegenforgalomból isznak, nem valami beteges kikapcsolódási kényszerből, a Pintes, ha úgy vesszük, menedékhely, ahová csak beugranak az emberek, kikérik a borukat, sörüket felhajtás nélkül, kicsit ülnek, hümmögnek, beszélgetnek teljesen lényegtelen dolgokról, aztán hazamennek. Délben Szigligeten ebédeltünk a Kikötő étteremben, közvetlenül a parton, német turistacsoport, varázslatos panoráma, előírásszerű kiszolgálás; mégis azt gondoljuk, hogy Badacsonyt a Pintes-féle helyek hitelesítik, s igen elégedett lehet az az ember, akinek ha kedve szottyan, azt mondhatja: na, lemegyek a Rickhez. És a Rick várja.

Csak Skera nem akar jönni, az istennek sem. Kilenc óra tájt valaki föl is veti: most már biztos, hogy nem jön. Na-na, mondja erre valaki a másik sarokból, volt már, hogy nem vártuk, aztán tíz felé mégis betoppant.