Pikk ász és treff kettes (Motörhead / Suicidal Tendencies)
Farkasházy Benedek
2011. 08. 11.
Nincs még egy zenekar a világon, amely annyira egyszerű zenét játszana, mint a Motörhead, és amely egyben ugyanennyire koppinthatatlan volna. Lemmy hangterjedelméhez képest Hobóé már domingoi magasság, ráadásul az összes dalát úgy adja elő, mintha éppen egy Toi-Toi kényszerű magányában kellene megszülnie őket. Egy ilyen hanghoz nem kell mást tenni, mint évtizedekig pusztítani a sört meg a jóféle égetett szeszeket, persze némi amfetaminszármazékkal megfűszerezve. Így aztán a legittasabb rockernek sem kell szégyellnie, ha valamely Motörhead nótát üvölti a holdnak, hiszen ő csak autentikus előadóművészetet folytat.A végre szabadtérivé lett metálszínpad zseniálisan szól, ráadásul végre nem csöpög az izzadságból visszapárlott zsír a nagyérdemű nyakába a sátor tetejéről (fúj, bizony, de ez volt a szigeti rockersors évekig). Megvallom, én nem bírtam röhögés nélkül, ezért minden elismerésem azoké, akik teljes szívükből, őszintén tudták Lemmyvel skandálni a Killed by Death, azaz „belehalt a halálba” refrént. Mert ez egyszerű zene, ugyanarra a kaptafára készült dalok követik egymást, szerencsére 2-3 percenként, mire megunnánk az előzőt. Node ez így van kitalálva, és pont ettől működik immáron 35. éve.
Nem tudom, hogyan szóltak 1984-ben, amikor vélhetően valamiféle adminisztrációs hiba következtében felléphettek a Budapesti Volán S.C. „stadionjában”, de a Sziget napról-napra meglep, végre leviszi a zene a fejemet. Persze kivétel sajnos akad. Ugyanis sikerült a nap két fő rockzenekarát egymásra szervezni. Mire a Motörhead véget ért, már elkezdődött a Suicidal Tendencies koncertje egy sátorral odébb, de egy ötven méteres egyenes helyett ennek vagy tízszeresét kellett csalinkázni a kerítések közt. Hogy aztán odaérve legyintsünk egy nagyot.
Nem értem, hogy Amerika egyik legjobb Hardcore-zenekara, a Suicidal Tendencies hogyan kerülhetett a leggyatrábban hangosított helyszínre, az A38-Wan2 Színpadra. Képzeljék el ahogy dobos és gitárosok tökéletes előadást nyújtanak, többnyire teljesen egy ritmusra rezdülve, az énekes, mint egy rácsait tépő gorilla repeszt a színpad egyik szélétől a másikig, majd vissza, miközben három unatkozó hangmérnöknek kinevezett főemlős zsebre dugott kézzel látványosan unatkozik a potméterek előtt, ötpercenként eleresztve egy elnyújtott ásítást. Olyan tompa volt, mintha Beethoven Örömódáját egy-egy párnával a füleimen hallgattam volna. Ez pedig sajna több, mint hiba, mert aki ez alapján ítéli meg a Szigetet, az többet nem vesz jegyet olyan napra, amire sátorban játszó zenekar miatt jönne ki.
Mike Muir énekes hozta a szokásos agypuhítást, minden szám előtt hosszasan értekezett meglehetősen zavaros témákban, majd megénekelte őket. A koncert végén annyi embert vittek a színpadra, ahány csak fért, a sok fejkendős rajongó miatt úgy tűnt, mintha egyszerre 10-12 énekes lenne odafent. Olyan volt az egész, mint a sótlan húsleves: csak nagyon kevés kellett volna a tökélyhez, mert az alapanyag kiváló volt, így viszont...
Fotó: Farkasházy Attila