Belvárosi Disznótoros

Para-Kovács Imre

2011. 07. 13. · Hócipő 2011/14

Teljesen szürreális, ám felettébb tanulságos kirándulásunkat követően a vegánok világában, olthatatlan vágyat éreztünk a fotóművész kollégával, hogy ellátogassunk valahová, ahol halott állatok százaival szembesülhetünk, valamint ezen állatokat fogyasztó elégedett vendégekkel.

Már első pillantásra beleszerettünk a Belvárosi Disznótoros nevű képződménybe, ami tökéletes pozícióban, a Petőfi Irodalmi Múzeummal szemben helyezkedik el, és tökéletesen elüt környezetétől. Már a logója, a vidám disznó is erősen emlékeztet valami idillikus falusi tájra, ahol a malacnak a legnagyobb boldogságot az okozza, ha részenként kimérik, majd különböző hőkezelések után felszolgálják az embereknek, de a belső tér véglegesen meggyőzött arról, hogy jó helyen járunk, itt bizony disznótor lesz, és ráadásul a belvárosban.

A névben tehát minden szó igaz.

Az már csak hab volt a vidám malac torkán, hogy betoppanván a félig hentesüzlet, félig állófogadás jellegű helyiségbe, azonnal szemben találtuk magunkat Kamarás Ivánnal, aki éppen a készletet tesztelte, ilyeténképpen meggyőzve szerény csapatunkat az egyenlőség eszményének nagyszerű megvalósulásáról: mindenki a kilencszáz forintos karajra hajt, nincsenek osztálykülönbségek, nincsenek elkülönült, elefántcsontkifőzdébe zárkózó sztárok, csak emberek vannak, ráadásul magyarok, mármint elsősorban.

A húskínálat a hátsó régiót foglalja el, ahogy kell, mangalica- és szürkemarha-készítmények, kolbászok, sonkák, kiegészítők egy esetleges otthoni húsfesztiválhoz, a bejárattól jobbra pedig a tulajdonképpeni kifőzde, bepácolt, de semmiképpen sem megsütött húsdarabokkal, saláták, és az elengedhetetlen hekk.

Nem vagyok visszafogott, de túlzó sem, ha azt állítom: gyakorlatilag minden megvásárolható itt, ami valaha bőgött vagy röfögött, esetleg kotkodácsolt, a tempó szédületes: vendég sorban áll, rámutat a megfelelő alapanyagra, tulajdonos vagy segédje bedobja a hátul sistergő olajba, vendég fizet, aztán már eszik is a pultnál, konkrétan zabál.

Fentebb már jeleztem, de teljesen korrekt módon a Belvárosi Disznótoros tartja az ezer forint körüli, de inkább alatti árakat, ami sorozatunk alapmotívuma, igaz persze, hogy amennyiben valaki nyolcvan deka magyaros sertéskarajt rendel, mint a szintén megjelenő Karle hangművész úr, akkor az arányosan többe kerül, viszont kétségtelenül szépen mutat a tányéron.

Magunk részéről szintén a magyaros karajt teszteltük, tócsnival és fokhagymás tejföllel, valamint némi hekket, gondolva a messziről érkezett turistákra.

A karaj omlós volt, határozottan fűszerezett és finom, nem beszélve a tócsniról, ami tökéletes. Egyébként is alapvetően pluszpont jár minden olyan intézménynek, ami hajlandó felvenni az étlapjára, mert nincs jobb köret a lepcsánkánál, hogy megcsillogtassam a szinonimaszótárban szerzett jártasságomat.

Nem csoda, hogy szegény tulajdonos nem tudott velünk foglalkozni, mert folyamatosan áramlottak az emberek, a sor néha kilógott az utcára, néha nem, de attól nem kellett tartaniuk, hogy leülhetnek egy kicsit társalogni, mert ottlétünk alatt folyamatos volt a kiszolgálás.

Néhány német turista is fellelkesült, mivel nincs annál jobb reklám egy kajáldának, ha kint áll előtte a sor vége, és lelkesen beálltak ők is.

A folyamatos és intenzív sütés ellenére sincs olajszag, tehát nem kell attól tartaniuk, hogy olyan illatuk lesz a nap hátralévő részében, mint egy szomorú rántott húsnak, viszont arra sem érdemes bazírozni, hogy vacsorázni fognak, mert én a két szelet karajjal másnap reggelig elvoltam, és még akkor is csak némi salátalevelet kívántam

Az a gyakorlat, hogy a húsokat frissen sütik, tulajdonképpen nem kellene, hogy ennyire lenyűgözzön, de sajnos túlságosan is sok helyen találkozom az előre bepanírozott, kisütött, majd egy kedvcsinálónak szánt, sárga fényű melegítőlámpa alatt kornyadozó húsipari termékekkel, hogy nem győzöm elégszer hangsúlyozni ezen gyakorlat borzalmas és egészségtelen voltát. Még szerencse, hogy a Belvárosi Disznótorosban ilyesmi nem fordulhat elő!

Csak a viszonylag behatárolt anyagi kereteink és gyomrunk mérete akadályozott meg abban, hogy kipróbáljunk még néhány fogást, de erre még lesz idő, mivel nem tűnik olybá, hogy a Disznótoros egyhamar átalakulna cicibárrá, esetleg régiségkereskedéssé, persze ehhez arra is szükség van, hogy ne haljanak ki a húsevők, illetve hogy maradjon a folyamatos színvonal.

Utóbbira jelentős az esély, mert ismerőseink körében végzet (nem reprezentatív) közvéleménykutatásunk alapján kiderült, hogy a hely megnyitása óta ilyen szinten hozza magát, és az igazán eltökélt húsevők még Budáról (oh!) is átjönnek enni a Belvárosi Disznótorosba.

Márpedig a húsevők rétege masszív, elhivatott és következetes, egy ilyen helynek hamar híre megy, és bekerül abba a legendáriumba, amelyikben helyet kapott a Nagycsarnok legendás hentese, a Fény utcai piac mangalicása és szürkemarhása, a titkos pacallelőhelyek és a velőrózsák ugyancsak titokzatos forrásai.

A húsevők lassan kiszorulóban vannak a jobb társaságokból, de azért ez mégsem olyasmi, mint alkotmányozni vagy médiatörvényt alkotni - művelői azért még némileg embernek számítanak, ismerőseik visszaköszönnek nekik az utcán, gyermeküket nem csúfolják az iskolában, és soha, de soha nem kell beszédet mondaniuk Szilveszter éjszakáján.

A Belvárosi Disznótoros nekik egy igazi Paradicsom, hetekig tarthat, mire valaki végigeszi az étlapot, és az ember általában nem sorrendben halad a fogások között, hanem kiválaszt valami kedvencet, amihez rendszeresen visszatér, ilyeténképpen soha nem is lesz más étteremre szüksége.

Ha a szemközti múzeum névadója azon a bizonyos márciusi napon ide téved be a Pilvax helyett, egészen biztosan révetegen ült volna maga elé meredve egész délután, és az emésztéssel foglalta volna le magát mindenféle forradalom helyett.

Fotó: Szebeni András