Ami összeér
Andrassew Iván
2011. 07. 13. · Hócipő 2011/14
Volt nekem gyerekkoromban egy kedves ismerősöm, szinte barátom, akivel annak ellenére barátkoztunk, hogy folyamatosan hazudott. Ő volt az első olyan ember, akiben fölismertem, hogy létezhet egy emberben két világ. Csak azt nem tudtam soha eldönteni, hogy a kettő összeér-e valaha, valahol.Folyamatosan a hőstetteiről beszélt. Kisebbekről és nagyobbakról. Ezekben gyakran szerepeltek leszámolások, főleg szerelmi ügyekben. Összeesküvések ellene, amelyeket nemcsak fölismert, hanem föl is számolt, némi erőszakkal.
Csak azt felejtette el mindig, hogy amiről mesélt, azt többnyire közülünk is látta valaki, így mindenki pontosan tudta, hogy hazudik. Mégis ámulattal hallgattuk, hogyan verte szét az ügyeletes vörösingeseket, miközben tudtuk, hogy ő kapta a pofonokat. Ámultunk, mert egyszerűen nem tudtuk elképzelni se, honnan veszi a bátorságot, hogy fennhangon hazudjon, és közben még bele is nézzen a szemünkbe.
Azt hiszem, a dolog szórakoztató volt. És nem is nagyon kellett a háta mögött átbeszélni az eseteket, mert nem volt mit beszélni. Bizonyos értelemben a hatalmában, a bűvöletében voltunk.
Én legalábbis egészen addig, amíg valami szerelmi ügybe keveredtünk. El akarta venni a csajomat, lebukott, erre rám támadt, rettentő peckesre húzta ki magát, megpróbált fölém tornyosulni, mire én lefejeltem. Aztán fölsegítettem, leporoltam, hazakísértem. Szótlanul mentünk az utcán. A kapujuk előtt azt kérdeztem tőle, hogy na ezt hogyan meséled majd.
Másnap úgy mesélte - azoknak is, akik látták az egészet -, hogy ő engem gyomron vágott, amitől összegörnyedtem, és ettől belevertem a fejébe a fejemet.
Nem bírt ellenállni a történetnek.
De attól fogva nem röhögtem a hülyeségén, mert tudtam, hogy egyszer nagy baj lesz ebből.
Érettségi után úgy egy évvel találkoztam vele, és érdeklődtem, hogy merre tart. Ügyész akart lenni. Mondtam neki, hogy az szerintem nem teljesen normális, ha valakinek ilyen fiatalon az a hivatása, hogy másokat börtönbe juttasson, és a lehető leghosszabb időre. És legyen kedves megmagyarázni, hogy honnan ez a gyűlölet benne, mert mi más vezérelné.
Azt mondta, hogy annyira ismeri a hazugság természetét, hogy elég, ha belenéz a bűnöző szemébe, és máris tudja, mi az igazság. Biztos lehetek abban, hogy ha ő halált kér valakire, akkor az megérdemli.
Ebben maradtunk, és én, ha akkoriban hittem volna Istenben, sokat imádkoztam volna az emberiségért. Hogy ne sikerüljön a terve.
Isten kivételesen odafigyelt, mert kirúgatta a jogi karról. Talán hazugságon kapták. Végül mégis szerzett valami népművelő-könyvtár szakos diplomát, amivel azért kevesebbet lehet ártani.
Ám egyszer csak - nem kis meglepetésemre - találkoztam vele az egyik lapkiadó vállalat székházában, és mindjárt ki is derült, hogy újságíró. Mint akkoriban rendesen, ő is üzemi laposként kezdte. Amikor érdeklődtem utána, kiderült, hogy az első munkanapján az első interjúja után följelentett egy csoportvezetőt, mert ittasnak találta. A szocialista embertípusra, a kommunista munkaerkölcsre hivatkozott. Pechére a csoportvezető párttag is volt meg munkásőr is, így megúszta csöndes figyelmeztetéssel. Különös tekintettel arra, hogy éppen a párttitkárral és a szakszervezeti titkárral iszogatott közös nevenapjuk ürügyén. Elképzelhető, hogy mekkora valóságtartalmú írások jöttek ki ezután a keze alól, hiszen nem volt ember az üzemben, aki őszintén beszélt volna vele. Másrészt ki se merték rúgni a szerkesztőségből, mert mindenki félt tőle.
A rendszerváltás után azt hallottam róla, hogy mégis inkább hazafias lett, és vallási megvilágosodáson is átesett, sőt csatlakozott az egyik meglehetősen agresszív egyházhoz, térítéssel foglalkozik, személyes varázsával győzi meg az embereket arról, hogy a Paradicsomba rajta keresztül vezet az út. Valaki figyelmeztetett, nehogy találkozzak vele, mert képes, és engem is beszervez, hasba lyukat beszélés technikájával.
Hamarosan fölismerte, hogy az egyházára egyik hatalom se néz jó szemmel, destruktívnak mondják, aztán vagy ezért, vagy másért újabb megvilágosodáson esett át, mégis inkább egy új, hazafias, nemzeti irányba indult, írogatott is egy pártlapban. Nem nagyon tudom, miről, mert maga a lap is olvashatatlan volt, így csak megnéztem, hogy ő benne van-e. Egy mondatára sem emlékszem. Aztán valahogy onnan is kikopott, mint ahogy a pártja is a politikából. Legközelebb a Kossuth téren tűnt föl. Részegen hadovált valami forradalomról az ádáz húgyszagban, akasztásokat követelt, de szerencsére engem nem ismert föl.
Aztán eltűnt. Évekig nem hallottam felőle.
Most fölhívott. Hogy hallja, nagy bajban vagyok. Tudna segíteni. Lenne munka. Sok pénzért. Mert ő most egy pártnak dolgozik, figyeli az internetet. Kellene neki egy olyan tanácsadó, aki baloldali, és tudna segíteni abban, hogy a szélsőséges elhajlásokat föltérképezze. Értsem meg, konszolidálni kell a polgári Magyarországot, és ez csakis együttműködve lehetséges.
Mondtam neki, hogy örülök, mert akkor most összeért benne a két világ. Az, aki ő, azzal, aki szeretne lenni. És még azt, hogy ha még egyszer az életben akár csak öt méterre is megközelít, lefejelem. De most már rendesen.