Büfi, puki, HTC

Varga Ferenc József

2011. 07. 24.

Wei bácsit bevitték a sötét erdőbe. Egész eddigi élete során kagylót, rákot, halat, és mindenféle tengeri izét tömött magába nudlival (hosszú ázsiai tészta, olyan mint a spagetti, csak mégse) meg rizzsel. Időnként eszik tofut vagy bambuszrügyet is, sőt, tegnap hot potot burkolt egy mellékutcai kifőzdében. Milyen jó is volt! Kihozták a kis gázrezsót benne a butánpalackkal, meggyújtotta, a nagy edénybe pakolta a sok zöldséget, húst, tojást, kagylót, nudlit, majd ahogy az a mindenség főtt, kisebb porciókban kipakolta a tálkába és benyammogta a pálcikával. Lehetett csámcsogni, büfizni, és mindent, amit itt most nem lehet.

Feljött Taipeibe, a fővárosba meglátogatni a gyerekeit. Hát mi történt itt? Tavaly még nem volt itt ez a nagy izé... kis koszos házacskák álltak itt, mint vidéken, ahol felnőtt a hagyományos ázsiai koszton. Hú, és az a hogyhívják ottan meg micsoda ott az a' izé? Atyavilág! Megint egy áruház, megint egy bank, megint egy bicnic centre vagy hogy mondják. Már akkor baj volt, amikor felhúzták azt a nagy 101 emeletes irtózatot, ami a világ legmagasabb épülete volt tavalyig vagy meddig. Hát ez nem Wei bácsi országa, ez nem Tajvan! Pedig ő vérbeli, igazi tajvani.

Micsoda balhé volt már a buszon! Rászóltak, hogy ne böfögjön és ne csámcsizzon a kínai mogyoróval, ha már a busz teljes, más vendégeknek is szánt mogyorókészletét házimalacként felzabálta. Meg hogy ne tegye a lábát az előtte levő ülés támlájára. De hát levette a gumi-strandpapucsát, amiben jött! Érthetetlen egy világ. A mellette ülő finnyás nőt meg hogy kiborította az az egy vadgerle, amit mégiscsak muszáj volt elengednie. Ezek természetes dolgok és soha nem zavarták az ázsiaiakat... de a mai emberek elszakadtak a természettől. Nem is egészségesek!

Na és a gyerekek hogy meg vannak lőve! Mind a kettő tanul, mert most azt mondta a politika, hogy a tanulás Tajvan útja a jövőbe. Az anyjuk mindenségét! Régen jó volt az egyszerű élet, senki nem szégyellte, ami természetes, egészségesen ettek, nem ittak, nem bújtak össze-vissza, nem nyafogtak, ha koszos lett a ruha, mert már koszos volt, amikor felvették. Egyszerűen, természetesen, bűntelenül, éltünk, és a családról szólt az életünk. Így van ez rendjén Tajvanon! Legalábbis vidéken.

Dehát Kaohsiung belvárosa, meg a főváros, Taipei... ezek az emberek! Nem tajvaniak ők már. Nem is kínaiak, nem is japánok. Amerikaiak, Európaiak, sőt: földönkívüliek! Tessék, most is hova hozták a gyerekei? Egy olasz ételeket terítő vendéglőbe. Hogy megnézték a bent ülők! És a gyerekei is mintha szégyellnék! Mi a baj a pólóval meg a klottnadrággal? És miért baj, hogy mezítláb van? A lánya is! Ja, hogy az ő papucsa a Mitsukoshi áruházból való! Aha... de legalább japán. Kihozták az első kaját. Mi is ez? Sült krumpli? Hogy kell ezt enni? De szar íze van! Hol a kagyló meg a rák? Miért nincs? És miért sózzák meg az ételt? Hülyék ezek az amerikaiak. Olasz tészta. Fűszeres. Kóla. Az a sok buborék egészségtelen. Olaj, só, fűszer, buborékok. Hogy fogunk így száz évig élni?

És a fiatalok mikor házasodnak? Mikor lesz gyerek? Mindig csak a tanulás meg a munka, meg a karrier! Minek egy nőnek tanulni? A nő dolga a házimunka, a férfié meg a család fenntartása. Megbolondult ez a lány. A fiúnak meg új nője van? Nem szégyelli? És most meg sört iszik??? Nahát! Valami HTC-nél akar dolgozni. Az egy telefon. Simogatni kell a tetejét hogy előjöjjön egy színes kép, amiért fizetni kell. És ez Tajvan, sőt, lassan a világ vezető telefoncége. Hülyeség... de hát változik a világ. Szegény Wei bácsi, hova került?

Közben kihozták az én tésztámat is, no meg a sörömet. A tajvani arrabiata tészta jobb, mint amit Genovában ettem, tényleg. De Wei bácsi komoly figura! Büfög, csámcsog, időnként kidob egy olyan lassuló helikopteres hangú madarat, miközben nem tud mit kezdeni az újféle táppal. A gyerekei úgy tesznek, mintha nem zavarná őket, merthogy mégiscsak apuka ül velük szemben, márpedig Tajvanon a család szent. Most még.

Nem tudom... kívülálló vagyok. Egyik se jobb. Nagyon nem bírom a konzervatív s közben teljesen igénytelen világokat, ahol „csak a család” számít, de a digitális betonvillogás sem hozzám szól ezekkel a lecsózenékkel, hülyehajú fiatalokkal, és üveges arcú bizniszemberekkel. A feleségem, Yi-Ying sem tudja, hova tartozzon. Jobb ha továbbállunk. Kívülállóként az ember jobban teszi, ha utazgat, és látja, hogy egy idő után milyen unalmas az emberi világ!