Orális támadás
Megyesi Gusztáv
2011. 06. 01. · Hócipő 2011/11
„Önnek pedig kívánok ilyen orális szexet innentől kezdve egész életében”.Amint azt már a gyerek is tudja, ez a mondat Alföldi Róbertnek, a Nemzeti Színház igazgatójának, Az ember tragédiája rendezőjének a szájából hangzott el egy fölöttébb fennkölt sajtótájékoztatón, miután a netes nemzeti televízió riporternője nemzeti indíttatásból kifolyólag újólag azt nehezményezte a direktor által rendezett műben, hogy a római színben orális jelenet látható, s hogy nem szándékozik-e az igazgató úr emiatt lemondani.
Nem az az érdekes, hogy mit felelt erre Alföldi („Nem mondok le”, mondta), hanem hogy a felelős magyar kormány illetékes minisztere ezzel a mondattal foglalkozott munkatársaival napokon át. Hogy ez minisztériumi vizsgálat tárgya lehetett egyáltalán. Mi több, publicisták sora elemezte a direktor mondatát, kimutatván, hogy az minden szempontból megállja a helyét, hiszen 1. a direktor semmi rosszat nem kívánt a riporterhölgynek, sőt csupa jót, amennyiben az orális szex igen élvezetes dolog, hozzátartozik két ember meghitt testi érintkezéséhez, 2. ám ha az orális szex esetleg mégis nemzetidegen aktus volna, akkor pláne nem esett a hölgy becsületén folt, hiszen a Tragédia vonatkozó színében a színészek csak imitálták az orális szexet, a kereszténydemokraták egyszerű nyelvén szólva tehát se nem nyaltak, se nem szoptak, csak mímelték az aktust, a nemzeti riporternő tehát hátralevő szexuális életében is megmaradhat nemzetinek.
Abban, hogy az ügyben a kereszténydemokraták is megszólaltak, nincs semmi meglepő, pláne hogy Pálffy István volt hírolvasó hívta fel a figyelmet arra, hogy Alföldi „verbális nemi erőszakot követett el egy újságírónőn”; szép kis feladatot kapott tehát Réthelyi miniszter, de becsületére legyen mondva, nem váltotta le a direktort, „csak” írásbeli figyelmeztetésben részesítette. Harmincöt éve vagyok újságíró, de változatlanul fogalmam sincs, hogy mit kell ilyenkor tenni. Mert az már ugyebár önmagában is tragédia, hogy parlamenti pártoknak a kultúrát illetően egyetlen céljuk van: a nekik nem tetsző direktort kikészíteni, akár feltételezett származása, akár feltételezett életvitele miatt. Ráadásul úgy, hogy saját bevallásuk szerint se látták a darabot, sőt nem is jártak még soha a Nemzeti Színházban. Pálffy képviselő szerint ez nem is kötelességük, mert ők a szavazóik véleményét képviselik, ergo ha a szavazó azt mondja, ki a zsidókkal a Nemzetiből, akkor Pálffy képviselőnek ezt kutya kötelessége képviselnie. De Pörzse képviselő például annyira nem jár színházba, sőt olyannyira nem olvas, hogy eddig úgy tudta, a János vitézben Kukorica Jancsinak Juliska a mátkája, őket a gonosz mostoha nyilván lapátra ülteti és bedobja a kemencébe, ám akkor megérkezik a turulmadár Szent Koronával a fején, és kimenti őket, majd együtt eléneklik, hogy „a kő marad”.
Ez nem vicc, ebben a kultúrharcot forszírozó pártban még mindig Zagyva Gyula a legértelmesebb ember; nagy szerencséje Madáchnak, hogy nincs már az élők sorában a buzi köcsögje, aki orgiát volt képes beleírni a magyarok nagy nemzeti drámájába. Mármost ezzel kell nekünk foglalkozni. Ami ugyebár azzal a veszéllyel jár, hogy az ember ilyen szintre süllyedve könnyen maga is ott ragadhat, másrészt viszont azt azért mégsem lehet szó nélkül hagyni, hogy Paulay Ede meg Hevesi Sándor színházának mai igazgatóját pár seggfej és egy hóttbuta riporternő miatt váltják le esetleg.
Ezenközben a világ Strauss-Kahnnak, az IMF lemondott vezérigazgatójának nemi eltévelyedéseiről beszél, a mi nemzeti riporternőnk sérelme szóba se kerül. A világ egy része felhőtlenül örül az IMF főnökének a lebukásán, ám a világ egyetlen jobboldali lapjánál sem fogadták ennyire kitörő örömmel a hírt, hogy „megtalálták a zsidó bankár ondóját a szobalány blúzán”, mint nálunk. (Amely hírt aztán cáfolták: ondó van, de nem a zsidó bankáré; hogy aztán kié, és hogy került oda, azt már nem fejtegeti a mi nemzeti sajtónk.) Be kell vallani, egészen elbűvölő a jobboldali sajtó vonalvezetése, amely már ott tart, hogy jóval túl a nemi erőszakon, a kényszerítésen, maga a koitusz, nemzetileg kifejezve: a dugás maga is bűn, márpedig azt a zsidó bankár igen erőteljesen és változatosan gyakorolta eddigi életében. Tisztára mint a kommunisták, akikről csak most derült ki, hogy a Gyurcsány-kormány alatt a Gellért fürdőben idegen biztosítótársaság csapatépítő tréningjéhez asszisztáltak, melynek keretében a férfiak különféle színű szalagokat viselő lányokkal játszották el a római színt, teljesen átélve az eseményeket.
Az az én kérdésem, hogy nemzeti szempontból mi ezzel tulajdonképpen a baj? A hírek szerint a teljesen zárt körben rendezett partin a kurvák tételesen elszámoltak a kuncsaftjaikkal, az ügyfelek szabályos áfás számlát, a hölgyek pedig minden numera után pecsétet kaptak az alkarjukra; kormánykoalíciós szempontból ez a számlafegyelem kifejezetten üdvözlendő, nyoma sincsen a Berlusconi-féle bunga-bunga partik hányavetiségének, azt pedig kereszténydemokratáknak illene tudniuk a leginkább, hogy kár ebből ideológiai vitát nyitni, mert akkor előkerülnek mindenféle egyházi méltóságok szexuális ügyei és azok eltussolásai, Őszentségétől egészen vissza, a Borgiákig.
Amúgy itt a tavasz, s mint látjuk, teli van nemcsak a város, de az egész világ szerelemmel, így meszebbmenő következtetéseket mi se vonjunk le a történtekből. Már csak azért se, mert még majd eszünkbe jutnak néhai dr. Veres Pál szexológus szavai, miszerint ha pártszinten kezdenek el tiltakozni különféle szexuális szokások ellen, az nagy valószínűséggel vagy a kiteljesedő diktatúra és/vagy a már kiteljesedett impotencia legbiztosabb jele.