Hogyan akadályoztam meg a magyar-amerikai háborút?
Para-Kovács Imre
2011. 05. 18. · Hócipő 2011/10
A kertünk végében lévő helikopterleszálló-pályán hétvégenként bézból-edzést tartanak lelkes edzők a hazánkban élő diplomaták és vállalati csúcsvezetők gyermekeinek, ami nagyszerű dolog, magam sem tennék más a helyükben.Ültem a kerti ülőgarnitúrán, és hallgattam a szomszédból átszűrődő, Édesanyám boncolt-e már ufonautát? c. népies műdal elektronikus feldolgozását, miközben időnként felordított egy láncfűrész a közelben.
A törpenyulak a külső kennelben végezték intellektuális gyakorlatukat, miszerint álmosan rágcsáltak és hülyén néztek maguk elé, az erdei ösvényen pedig feltűnt egy gyermekcsoport, melynél színesebbet még nem láttam. Remélem, sikerül bent maradnom a politikai korrektség keretein belül, de például egyikük annyira fehér volt, hogy majdnem átlátszó, a másik pedig annyira fekete, hogy mellette Nelson Mandela albínónak tűnne, a többiek meg átmenetet képeztek kettőjük között.
Öten voltak, és azonnal kiszúrták a rágcsálókat, bár egyikük tévesen kutyaként azonosította Józsefet, a csüngő fülei miatt. Teljesen rátapadtak a kerítésre, és már másztak fölfelé, ahogy az ötévesek tudnak, gyorsan és zajosan, miközben kifinomult angolságommal arra próbáltam rávenni őket, hogy ezt talán hagyják abba.
Na most a gyerek az olyan, hogy törpenyulat lát, akkor meg akarja simogatni, úgyhogy indultak a kapu felé, és már jöttek volna be, amikor megállítottam őket, és felhívtam a figyelmüket annak veszélyére, hogy csak úgy bemenjenek egy kapun egy idegen kertjébe.
Sikerült megállítanom a rohamot, és elindultam szülőket keresni, akitől engedélyt kérhetnek, hogy bejöjjenek, illetve, aki felügyeli ezt az akciót.
Megérkeztem a pálya szélére, és fentebb már jellemzett kifinomult angolságommal odafordultam néhány szülőnek látszó objektumhoz: Heló, ájm luking for parentz, bikóz áj fájnd szám csildren in dö bus.
A háttérben néhány testőr megbillentette a zakószárnyát, hogy kivillanjon az a baromi nagy kaliberű önbizalom, amit a hónuk alá szíjazva hordanak.
Kifejtettem, hogy a bozótban lakom, természetesen házban, csak az innen nem látszik, és néhány gyermek törpenyulat akar simogatni, viszont úgy tudom, az amerikaiak az ilyesmire nagyon érzékenyek, bár nem vagyok egy tipikus Michael Jackson, de nem szeretném, ha egy fekete és hangtalan CIA helikopter kiemeljen egy hálócsapdával, aztán három év múlva megkérdezze tőlem egy barátságos őrmester Guantánamón, hogy miért is üldögélek én ott.
Egy Sex Pistols-tematikájú, térdig érő póló volt rajtam, buggyos fekete nadrág, és gumicsizma.
Úgy néztem ki, mintha most érkeztem volna egy mezőgazdasági-punk találkozóról, ahol némi darabolás után elfogyasztottam a többieket.
A testőrök féltérdre ereszkedtek a SUV-ok fedezékében, és erősen figyeltek rám, mikor szerencsére felbukkant mögöttem a csapat két tagja, és megkérték édesanyjukat, hogy hadd simogassanak törpenyulat. Édesanyjuk először rám mosolygott, aztán mondta nekik, hogy nem fognak simogatni semmit, talán majd a következő kedden, majd beszállt egy diplomatafeleségek számára rendszeresített 45 személyes Volvóba, és elhajtott.
Feladtam a dolgot, és hazamentem, ahol az a látvány fogadott, amitől legjobban rettegtem: feleségem felügyelete alatt három gyerek és két törpenyúl tartózkodott a ketrecben, miközben a srácok azt állították, hogy szüleik megengedték nekik a dolgot, amit erősen gyanúsnak találtam, mivel éppen az imént voltam ott, ahol ők nem.
Az egyik paradicsompalánta feladta az egyenlőtlen küzdelmet a gyermektalpakkal, de a többi növény viszonylag jól volt, a srácok boldogan simogatták a nyulakat, és pedig az eget kémleltem, mert egészen biztos voltam benne, hogy kiemelésem után az amerikai légierő bombázni kezdi Pest megyét, de nem láttam semmit.
Nem mondanám, hogy fellélegeztem.
Próbáltam a gyermekektől a lehető legtávolabb elhelyezkedni, és azokat az angol mondatokat fogalmaztam magamban, amit majd a kedves őrmesternek mondok a fogolytáborban, de nem jutott semmi meggyőző az eszembe.
Feleségem közben igazgatta klambókat, elvolt velük, nem rettegett, mint én, nem látott bele az amerikai lélek bugyraiba oly’ mélyen, mint én, vagy csak egyszerűen megint ő volt a normális kettőnk között.
Hol lehetnek a mesterlövészek? - tettem fel magamban a logikus kérdést, és elképzeltem, ahogy a testőrök éppen mérlegelik, hogy milyen kockázattal nyithatnak rám tüzet, vagy jobb-e, ha még egy kicsit várnak egy kicsit a szög miatt. Keresik a megfelelő szöget, és hamarosan végeznek velem, nem költenek fogva tartásra, majd leközölnek néhány fényképet rólam és a ketrecben lévő gyermekekről, ez pontosan elég lesz a közönségnek.
A gyerkőcök egy idő után megunták a nyulazást, végigtapostak még egyszer a paradicsompalántán, aztán elmentek, a nyulak nyugodtan rágtak tovább, én pedig vártam a támadást.
Egyelőre még nem történt semmi, úgyhogy gyorsan megírom ezt a cikket, aztán meglátjuk, mi történik. Ha eltűnnék, Önök tudni fogják, hol vagyok.