Ágika étkezdéje

Para-Kovács Imre

2011. 04. 18. · Hócipő 2011/08

Angyalföldön biztosra mehet az ember, ez a kerület a kifőzdék Mekkája, bár kétségtelen, hogy az utóbbi időben eme területre is rátette fekete és ragacsos mancsát a modernizáció, de nem eszik olyan forrón a progressziót, ahogy a macska kerülgeti.

Az elektronikus világhálón böngészve akadtam rá Ágika Étkezdéjére, és rögtön megfogott a képekből áradó nyugalom, visszafogottság és bájos lepusztultság: a kézzel festett (ismeretlen művész alkotása) korsó mint cégér, rajta a hab, akár egy megnyúzott Mikulás szakálla, a sör pedig enyhén megfakult okker, nem beszélve a patinás külfalakról, melyekből néhány tégla biztatóan kikacsint.

Csak ez lehet a következő célpontunk, jeleztem művésztársamnak, és már indultunk is.

A Csata utcában azonban megdöbbentünk, elakadt a szavam, és a fotóművésznek elakadt a szeme, mert Ágika Étkezdéje alaposan megváltozott, mondhatnám felvette a néhai nevet, és helyén - azonos néven - egy modern, európai szabványoknak megfelelő, azonban némileg visszafogottabb, minimalistább étkezde fogadott minket, bár kétségtelenül a régi személyzettel, akiket felismertem a fotókról.

Természetesen egy kifőzde esetében nem a hardver (épület) a lényeg, hanem a belbecs (személyzet és étel), de némileg bizonytalankodva léptünk be a fehér alapszínű, üveg és műanyag helyiségbe, ahol aztán hamarosan megnyugtatott minket a meghitt pörköltszag és a tempós edénycsörömpölés.

Fotó: Orosz Nándor és munkatársai engedélyével

A környéken lévő irodák népe, és a helyi lakosok egy csöppet sem lepődtek meg a változáson, mivel már hat éve történt az átalakítás, csak az internet csodája révén kerültünk az időutazók idétlen csapdájába, mindenki más már réges-régen beleszokott az új dizájnba (ezért is fontos, kedves gyerekek, hogy ne csak a számítógépből tájékozódjatok, mert a valóság sokkal gyorsabban változik, mint ahogy a Google műholdjai elhaladnak fölöttünk, és - bármily furcsa - ez még Magyarországra is igaz).

A környék egyébként meglehetősen felemás, balra a Csángó utcai lakótelep, szemben valami lepattant üzemi épület és annak klasszikus udvara, jobbra pedig a Honvéd Kórház, ahol bizony le-letartóztatnak néhány orvost néha, de ez egyáltalán nem hallatszik ide.

Odabent azonban látványkonyha fogad minket, nehogy már kételkedjünk a frissensültek frissen sütésében, ilyeténképpen a vendég nyugodtan szemlélheti a főzési és sütési folyamatot, miközben a pénztárgéphez araszol, hogy kikérje a fél adagját elvitelre. Mert az irodaházból idelátogató dolgozók szerint a fél adag éppen normális adag, irodai munkához megfelelő, viszont a közelben nincs se bánya, sem kőfejtő, tehát teljes adagot csak a nagyevők és a tényleg éhesek rendelnek.

A teljes adag akkora, hogy nem fért rá egyetlen fényképre, és itt gondoljanak jelentős méretű húsokra, különböző köretekkel, mindenféle hangulatjavító változatosságra, mert nem ám arról van szó, hogy fél kiló mirelit hasábburgonya próbálja álcázni a tányéron szomorkodó apró marhaszeletet, hanem tényleg szemet gyönyörködtető kiszerelésben kapják a könyvelésben és rendszergazdaságban megfáradt emberek az ebédjüket, amitől aztán valószínűleg hosszú kómába esnek. Én legalábbis nem tudok elképzelni semmiféle intenzív szellemi munkát az Ágika Étkezdéjében elfogyasztott teljes adag után, leszámítva talán az országgyűlési képviselőséget, de egyetlen képviselőt sem ismertem fel a tömegben.

Az étlap (kifőzdei szokás szerint, decens kis táblácskákon, sorban a falon) meglepően bőséges, legalább ötvenféle ételt számoltam volna össze, ha számoltam volna, de ettől eltekintettem, hiszen idegenkedem mindenféle statisztikától, így aztán magához Ágikához fordultam tanácsért, mit is érdemes enni annak, aki először téved be ide, és ő halat ajánlott, mint a pillanatnyilag legjobban pörgő terméket, méghozzá sült kiszerelésben.

Az árak egyébként szinkronban mozognak a pesti étkezdék áraival az ezer forint körüli tartományban, és itt kell elmondanom, hogy körülbelül háromszáz forint különbség van Buda és Pest között, természetesen Buda javára, mert ott több gazdag lakik, illetve ott a szegények is gazdagabbak. Legalábbis a kifőzdék szerint, mert például az áram ugyanannyiba kerül mindkét parton, de most megpróbálom elkerülni a gazdaságszociológiai zsákutcákat.

A csoportképet megtekintve gondolom, az Önök számára is érthető, hogy amennyiben a Spice Girls és az Ágika Étkezdéje között kellene választanom, habozás nélkül az utóbbi mellett döntenék, nemhiába állítom már évek óta, hogy a magyar lányzenekarok verhetetlenek, mert én még olyat nem láttam, hogy egy amerikai vagy akár svéd csapat olyan velős pacalt tudott volna készíteni, mint a hazai versenyzők, énekelni és ugrabugrálni viszont mindenki tud, azért hülyeség jegyet venni.

Nyilvánvaló, hogy ezek után miért is van tele az Ágika Étkezdéje, miközben geopolitikai pozíciója meglehetősen hátrányos, mivel a Csata utcában gyakorlatilag nincs átmenő forgalom, gyalogos közlekedés pedig egyáltalán, tehát csak célzott keresés útján bukkanhatunk rá az intézményre, mivel a bevezetőben felvázolt cégér már a múlté, és a nem túl hivalkodó cégtábla csak egészen jó szögből tűnik fel az embernek. Mindez nem zavarja a vendégeket, akik egyértelműen törzsvendégek, hiszen teljesen véletlenül összefutunk a fentebb emlegetett képek készítőjével, aki most is ugyanúgy ebédel, mint hat évvel ezelőtt, így aztán megbeszélhetjük, mi is történt az előző Ágika Étkezde utolsó óráiban. Az történt, hogy lefényképezték, és ezzel létrehoztak egy olyan időkapszulát, amibe mi beleszaladtunk, teljessé téve így a történetet.

Utazunk az időben, miközben folyamatosan a tudatában vagyunk, hogy egy kihalóban lévő faj utolsó egyedeiként tesszük ezt, kétségbeesve kapaszkodva a múlt apró darabjaiba, mint általában az öregek.

Fotó: Szebeni András