Portyázó magyarok

Megyesi Gusztáv

2011. 04. 18. · Hócipő 2011/08

Amikor 1996 nyarán a Fradi Norrköpingben játszott Bajnokok Ligája-selejtezőt, a meccs napjának délelőttjén mintegy száz fradista vonult végig a belvárosi Tunnbindaregatanon az „Újpesti cigányok, b...tok az anyátok!” rigmust skandálva, majd unikumot és sört keresve véletlenül az ötcsillagos Hotel Drott éttermének konyhájába nyitottak be, ahol az ebédhez készülő szakácsok fejvesztve menekültek ki az ablakon, ám addigra a városházán már önkéntesek mozgósítását is fontolóra vették.

Mondom, ez tizenöt évvel ezelőtt történt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy azóta nem változott a helyzet. Annyiban mindenképp, hogy a Fradi nemigen játszik mostanában nemzetközi kupaselejtezőt, ami azonban nem zárja ki, hogy ne legyenek hasonló magyar portyák külföldön, csak éppen kulturális vonalon, akár Svédországban is. Aki véletlenül semmi másból, csakis a magyar köztévé híradóiból értesül a világ történéseiről, most például meg van győződve róla, hogy Stockholmban polgárháborús helyzet alakult ki Bolgár György újságíró látogatása miatt. A híradó tudósítója szerint ugyanis a rádiós kollega egy stockholmi rendezvényen hamis vádakkal illette a regnáló kormányt, és amikor a helyszínen tartózkodó nemzeti érzelmű igaz magyarok ezt számon kérték rajta, a vele egy húron pendülő rendezők berekesztették az estet. Nincs kétségünk afelől, hogy Bolgár György régi svádájú rendőröket is vitt magával a svéd fővárosba, akik aztán gumilövedékekkel lőtték ki a hazájukért szót emelő részvevők szemét, a nemzeti orgánumok azonban a nézők idegeire való tekintettel nem kívánták bemutatni a brutális képeket.

Nem sokkal előtte Berlinben bukkantak fel kalandozó magyar csapatok, amelyek Heller Ágnes és Tamás Gáspár Miklós ellen indultak portyára, s nem is eredménytelenül, hiszen a tudósítások szerint „az emigráns magyarok mindkét helyszínen botrányosan viselkedtek, volt hazaárulózás, kommunistázás, Berlinben zsidózás is.” Ha összehasonlítjuk a mostani kalandozásokat az eleinkéivel, akkor azok barbarizmusa kifinomult kultúra volt a maiak viselkedéséhez képest, mert azon túl, hogy raboltak, gyilkoltak és minden bort megittak, nem terhelték ideológiai nézeteikkel az ellenséget. Az egyébként igen szangvinikus Lél-Lehel sem kezdett el kommunistázni meg zsidózni, midőn Konrád királlyal szembe került, hanem egyetlen csapással a másvilágra küldte kürtjével, nem úgy, mint az egyik berlini portyázó, W. Katalin tette, aki a szemtanúk szerint az egész botrányból egyedül azt tartotta lényegesnek, hogy „a részvevők közül tízből kilenc és fél zsidó”.

A másik figyelemre méltó különbség az, hogy a portyázó magyarok ezren, a portyázó fradisták százan, a berlini és stockholmi portyázó nemzetvédők viszont már csak tízen voltak. Ennek a lapnak a főszerkesztőjével még a múlt héten is azon meditáltunk, hogy még az is elképzelhető, netán ugyanazok portyáznak keresztülkasul Európában, s ahol csak magyar érdekeltségű esemény zajlik baloldali világnézetű értelmiségiekkel, ott megjelennek megvédeni a nemzetet. Sőt, ők voltak ott Zürichben is, ahol Paul Lendvaitól és könyvétől védték meg a magyarságot.

Csakhogy a tények mást mondanak. A magyar portyázók Stockholmban gyakorlatilag hárman voltak, Politidou Mária és még két ember, ebből kettő a svéd-magyar országos szövetség tagja, valamint még három be nem szervezett kiabáló, Berlinben pedig bizonyos Vida Péter, aki a honlapján Orbánnal közös fotón látható, s aki a rendezvény előtt három héttel tán éppen erre az eseményre alapított egy 15 fős kormánybarát egyesületet, plusz tíz ember. Akiknek a fele, tudta meg az Index tudósítója, Thüringer Barbara, német volt, „de amikor beszélgetni akartunk velük, hogy mit akarnak, mi ellen tiltakoznak, egyikük azt válaszolta, nem pontosan tudja, mi csak Vida Péter ivócimborái vagyunk”. Igaz, ami igaz, a kalandozó magyarok is nemegyszer együtt ittak a helyiekkel, lásd Heribald barát szívhez szóló visszaemlékezését a magyarok szentgalleni látogatásáról.

Ám Berlinben és Stockholmban legalább az ellenség szemébe néztek a portyázók. A novemberi zürichi kaland során viszont, amikor tehát Paul Lendvait kellett volna egy kürttel jól kupán vágni, a magyarok be se mentek az esemény színhelyére. Az egyik portyázó hős, dr. Sebestyén azt írja, hogy „a vendéglő előtti széles járdán kb. 30-an gyűltünk össze…, mi, a kinn maradottak, akik nem voltunk hajlandóak a 20 frankos belépőjegyet kifizetni, és ezen keresztül is támogatni Lendvait, arról beszélgettünk többek között, hogy ezek folyamatosan írják a Magyarországot befeketítő, hazugságoktól és féligazságoktól hemzsegő könyveiket...”, majd egy arab diplomatától idéz, aki szerint „a Vörös tenger ki van sápadva, zsidó vérrel fogjuk újrafesteni!”

Az azért majd érdekes lesz, amikor a magyarok nemzeti mennyországában dr. Sebestyén találkozik Lél-Lehellel, vagy éppen Botonddal; vajon hogyan fogja elmagyarázni, hogy miért nem volt 20 frankja megvédeni a magyarokat az ellenségtől; az ember egyébként is rettegve gondol arra, mi lesz, ha ezek egyszer Cohn-Bendit ellen egyesítik erejüket, valószínű lángba borul Európa, feltéve, hogy ingyenes a belépés. Egyelőre azonban Európa a magyar médiát süvegeli. A nemzeti tévé ugyanis már napokkal előtte tudta, hogy Stockholmban spontán balhé lesz, ezért külön stábot küldött ki a svéd fővárosba, a berlini, szintén váratlanul jött botrányon pedig már minden jobboldali orgánum képviseltette magát.

A világ azóta szájtátva bámulja a magyarokat, a CNN tulajdonosai pedig fontolóra vették, hogy merőben új szakmai alapokra helyezik tevékenységüket.