Bem Kávéház

Megyesi Gusztáv

2011. 04. 06. · Hócipő 2011/07

Az itallapon ajánlott Sámson sör helyett Budweisert iszunk, persze csapoltat, közben Tóth Zoltán meséli, hogy a régi időkből a Szonáta egy vörös hajú lányért című filmet látta utoljára, egy NDK-s lányról szólt, aki focista akart lenni, s ha jól emlékszik, az is lett. Ez eléggé régen volt, azóta Németország női futballcsapata többször nyert világbajnoki címet, utána kellene nézni, volt-e, van-e vörös hajú játékosuk, akihez szonátát volna érdemes írni.

Ezzel nagyjából ki is merítettük a filmet mint témakört, holott a Bem mozi büféjében, hivatalosan kávézójában ülünk, ahol este lévén, kávé helyett inkább teát kérnek a betérő vendégek, leginkább egyetemista korú fiatalok. A film csak nekünk aktuális téma, minthogy először szembesülünk azzal, hogy Buda egyik híres mozija úgy üzemel, hogy nem üzemel, pontosabban szólva a világon az az egyedülálló eset fordult elő, hogy a mozi mint fő üzemág már rég nem működik, a büfé viszont igen. Sőt, nagyon is, amennyiben időnként a kávézó alkalmazottai vetítenek a nagyérdemű közönségnek; olyan ez, mintha hirtelen bezárna a Carnegie Hall, csak a vécésnéni üzemelne tovább, hogy aztán a végén ő szervezze a hangversenyeket, már amennyiben a technikai fejlődés mai szakaszában van egyáltalán vécésnéni New Yorkban.

Itt azonban ez a helyzet. Anélkül, hogy bárminemű tényfeltárásba kezdenénk, megemlítjük, hogy másfél évvel ezelőtt vált világossá, a főváros nem vállalja tovább a Bem mozi üzemeltetését (sem), meg akar szabadulni tőle, még olyan áron is, hogy az új tulaj esetleg nem is mozinak használja majd az épületrészt. Amire volt is esély: ottjártunkkor úgy nézett ki, hogy az ingatlan új tulajdonosa, aki állítólag 120 millió forintért vette meg a mozit, játékgépes bérlőnek adja ki a helyiséget; nem véletlen, hogy a kávézó honlapján a büfések már el is búcsúztak a vetítésektől. Lapzárta előtt nem sokkal érkezett azonban a hír, hogy csoda történt Budán: a lakók tiltakozása miatt kénytelenek voltak visszalépni a játékgépesek, így hát a moziterem marad, a büféről nem is szólva, legalábbis egy darabig, mert a jövő változatlanul bizonytalan.

Ehhez képest a tulajdonos, Stiller Nándor, aki régebben a Toldi mozit is vitte, meglehetősen nyugodtan kártyázik néhány törzsvendéggel az oszlop mögött berendezett sarokban, amit otthonról hozott kanapéból, asztalból és székekből alakítottak ki, s ami ezáltal kifejezetten családias légkört teremt, olyan, mintha házibuliba érkeztünk volna. Ha ehhez még hozzávesszük a gyér világítást, akár egy múlt század eleji teljesen titkos klubban érezhetnénk magunkat, azzal a különbséggel, hogy itt semmiféle titkok nincsenek.

A ma éppen szabadnapos Tóth Zoltán is meglehetősen jó kedélyű ember, határozottan az az érzésünk, hogy a bizonytalanságot is meg lehet szokni, legalábbis legyinteni rá, miként a kolleganője is jó kedéllyel tölti a poharakat a pultnál, pedig ő másodállásban dolgozik itt. Egyébiránt orvostanhallgató, a szakvizsgák után gyermekorvos szeretne lenni; meg kellene kérdezni tőle, hogy ismeri-e az épp aznap nyilvánosságra hozott statisztikai adatot, miszerint a magyar gyermekorvosok átlagéletkora 56 év; de nem akarjuk elrontani a kedvét, így hát nem kérdezünk semmit.

Azon, hogy Budapesten egyremásra zárnak be a filmszínházak, különösképpen az artmozik, most nem sopánkodnánk ebben a rovatban, ámbár megjegyzendő, hogy 103 éves intézményről van szó, amely Helios néven indult, s minden korszakot túlélt, mi több, a mai, nem épp mozipárti korszak utolsó tíz esztendejében is kétszázezer ember látogatta a rendezvényeit, a vetítésen túl ugyanis fesztiváloknak, klubesteknek, koncerteknek, kiállításoknak is otthont ad. Hogy mást ne mondjunk, a falakon, illetve a kirakatban most is kint van Magyar Dezső 1970-es Büntetőexpedíciójának plakátja, vagy Ragályi Elemér négy évvel későbbi Szilveszteréé, a nemrég Londonban elhunyt basszusgitáros, Maurics András portréja, s a „Felejthetetlen filmek” sorozatból a Nagyítás, a Nagy zabálás, a Keresztapa vagy épp a Ponyvaregény plakátja.

Ha valakinek eleddig esetleg nem tűnt volna fel, a felszolgált italokról s a szendvicsekről egyetlen szó erejéig sem értekeztünk, aminek az az oka, hogy ebbe a kávézóba nem feltétlenül enni meg inni térnek be az emberek, hanem hogy itt legyenek. Üljenek, beszélgessenek, ha úgy adódik, egyetlen kávé, üdítő vagy sör mellett; amúgy ne feledjük, annak idején a klasszikus kávéházakban órákig lehetett ülni egy csésze kávé mellett s lapozgatni az újságot.

S a moziterem, mert persze hogy oda is benézünk. Tóth Zoltán nyitja a terem lakattal lezárt ajtaját, s belépünk a szent helyre, amely sötétben olyan, mint valami véget nem érő folyosó; alighanem a Bem mozié Közép-Európa legkeskenyebb terme. Szűk ajtók, melyeken sebesen kellett távozni előadás után, mert már tódultak be az új nézők; megnyugtató, hogy az ajtók változatlanul a Török utcára nyílnak. Felkapcsoljuk a fényeket, nézzük az üres filmvásznat, ám meglepetésre nem ébred bennünk semmiféle nosztalgia, nem lép elő a jegyszedő asszony az elemlámpájával, nem zörög senki cukroszacskóval, nincs széknyikorgás, hónaljszag, elmaradnak az idétlen közbekiabálások, fél percig az az érzésünk a kihalt teremben, mintha kriptába léptünk volna; nincs annál rosszabb érzés, mint kultúrhelyet pusztulni látni.

Holott erről szó sincsen. Igaz, a fiúk másfél éve már nem a hagyományos módon, géppel vetítenek, hanem projektorral, ezért a régi gépészt már el se hívják. Még Ragályi Elemér se nagyon vette észre az új technikát, ha gyanús volt is neki, hogy „nincs rendesen kapuban a kép”; végül belenyugodott a sorsába; már az is nagy szó, hogy egyáltalán vetítés van.

Fotó: Szebeni András