A TV2 Totalcar című műsorában valahogy minden összejött, és tévés produkcióknál ez a legritkább esetben magyarázható mázlival, vagy a Szaturnusz megfelelő állásával a Bak csillagképben. A téma, a szerkesztő, a műsorvezetők és a rendező egymásra talált, hogy félórányi önfeledt, informatív ökörködésben összesítsék erőiket, nem feledkezve meg arról, hogy a tévé elsősorban látvány, a tévéműsor pedig szórakoztatás.
Winkler Róberttel nagyjából tíz évig dolgoztam együtt, és ezalatt az idő alatt meggyőződtem róla, hogy nincs különösebb szüksége rendezői utasításra, hogy teljesen hülye legyen, mintegy gyári tartozék benne a fentebb említett szolgáltatás, és folyamatosan megosztja környezetével, akár van előtte kamera, akár nincs, Bazsó Gábor megtalálása pedig külön öröm számomra, hiszen kijózanodásom óta vallom, hogy az őrültek teszik elviselhetővé a világot - valamennyire.
Az ötlet annyira egyszerű, hogy tulajdonképpen levédhetetlen, lopjuk hát el. Ez a gondolat nem új a televíziózásban, talán csak a vegyük meg a műsorvezetőjüket!, illetve a terjesszük el róluk, hogy szabadidejükben sertésekkel hálnak! módszereknek van hasonlóan tekintélyes médiaevolúciós múltjuk, úgyhogy elég régen várom valamilyen koppintás megjelenését a képernyőn. Az azonban meglepett, hogy a Sport 1 próbálkozott elsőnek, még ha valamilyen szinten logikus is, hiszen az autóval sportolni is lehet, na és mivel lehet még sportolni, hát a motorral, jaj de jó, akkor csináljunk egy vicces Superbike Magazint, amiben a műsorvezető tréfás dolgokat mond, miközben kacagtatóan felgyorsítjuk a mozgását, és a nézők dőlni fognak a nevetéstől.
Kiszorítja belőlem a kemény szavakat a szánalom. A Totalcar ellopását az nehezíti elsősorban, ami látszólag könnyűvé teszi: az ötlet egyszerűsége, hogy nem mondjam evidenciája, miszerint két ember autókról beszél, és ezen röhögni lehet, miközben valamit tényleg megtudunk a kiválasztott modellekről. A Superbike Magazin azért borzolja idegrendszeremet, mert abból a tévedésből építkezik, miszerint a humor forrása maga az akarat, miszerint humoros dolgot akar valaki csinálni. Ilyenkor természetesen beindul a kontrollálatlan idiotizmus, és a készítő(k) egyre jobban belehajszolják magukat a totális és biztos kudarcba, hiszen a felvételek folyamán egyre inkább elveszítik objektivitásukat, azaz házhoz mennek a ló nemi szervéért, ahogy ezt kudarcban jártas tévés szerkesztők szokták volt mondogatni.
A képernyőn sajnos egyértelműen kiderül, hogy ami a Kő büfében osztatlan lelkesedést arat, leforgatva már egyáltalán nem vicces, mint ahogy egy felgyorsított mozgássor sem kell ellenállhatatlan röhögés hullámot országszerte, csupán azért, mert a múlt század elején párszor bejött. Azóta szerencsére fejlődött valamit a képi humor, mint ahogy a technika is, már csak ezért sem szerencsés olyan trükköket alkalmazni egy adásba kerülő műsor esetében, amit a visszamaradott Ödönke minden további nélkül előállít legoból készített kameráján. Ilyenkor csak valami kellemetlen utóíz marad a műsor után, és a tetten ért lopás szomorkás hangulata.
A Totalcar ugyanis attól jó, hogy azok csinálják, akik, a forgatókönyve minden bizonnyal nem nevettet meg senkit, de a készítők azzal a biztos tudással mennek neki, hogy mire elkészül, Winklerék beleteszik azt a szükséges őrületet, amitől a dolog működik.
A Superbike Magazinból azonban hiányzik minden, amitől élvezhető, esetleg mulatságos lehetne, mivel viszont annak akar látszani, még a szakmai minimumot sem képes képviselni, ami egy tök száraz, informatívnak szánt megoldás esetében esetleg átjönne a képeken.
Így viszont a rémületes kudarc, amikor a nézőnek a talpa is ökölbe szorul a kínos élménytől. Majd az igyekezet, hogy mielőbb felejtse el.