A fülbevezérelt
Andrassew Iván
2011. 03. 23. · Hócipő 2011/06
Olvasom a Heti Válaszban a magával Rákay Philippel készült interjút a kiváló Stumpf András tollából. (Ez az a mérsékelt, polgári lap, amelyiknek online verziója így jelentette be Ranschburg Jenő halálát: „Váratlan halálhír: Meghalt Gyurcsány bizalmasa”. Később a főszerkesztő próbálta magyarázni, és azzal érvelt, hogy mások is megemlítették a nekrológjukban azt, hogy Ranschburg Jenő miképpen gondolkodott a politikáról.)Na ez a lap és a kiváló szerző szemmel láthatóan reklámot akar csinálni Rákay Philipnek, ezért nem azzal kezdi az interjút, hogy mit lehet kommunikálni két és fél millióért egy iskolaátalakításról.
Hanem!
Oldódásképpen azzal viccelődik, hogy mi van azzal a kétmillió emberrel a Kossuth téren. És erre Rákay méltatlankodik, hogy ez még mindig téma, majd kijelenti: a rendező utasítására mondta azt az emlékezetes számot. Vagyis vélhetően a rendező belemondta a fülébe: Philipke, mondd azt, hogy kétmillióan vannak a téren. És ő kimondta, hiszen nem tudott visszakérdezni, mert adásban volt. Keményen. Bele a mindenségbe.
Nyilvánvalóan hazudott, de már tudjuk: nem ő, hanem a rendező. Aki lényegében utasította erre. Vagyis Rákay nem felelős, hiszen parancsra cselekedett. Vagyis beszélt. Most jött meg a bátorsága, hogy a rendezőre kenje az egészet.
Na most ugye ilyet nem mond az ember, ha csapatban dolgozik, és ő a frontember. Aki így védekezik, az alkalmatlan. Jómagam is számtalanszor írtam le ezt-azt, szerkesztők, főszerkesztők ötleteit, akik kutyafuttában odavetették, hogy „ezt nincs kedved megírni ?”, vagy azt, hogy „nem akarod ezt is beírni?”. Így működik a sajtó meg az egész média. Ötletelünk, aztán valaki megírja.
De az soha nem fordult elő, hogy leírtam valamit, amivel nem értettem egyet, vagy tudtam, hogy nem igaz. Az meg pláne nem, hogy ha valamit megbántam, vagy rájöttem, hogy hülyeséget írtam, akkor azt mondjuk Farkasházy Tivadarra fogtam volna. Ilyet ebben a szakmában egyszer sem csinálhat az ember.
Pedig borzalmas helyzetekbe kerülhetünk a saját hülyeségünk miatt. Például egyszer, még a szocializmus idején megesett velem, hogy tréfálkozni merészeltem. Na nem a hatalommal, hanem a szerkesztőmmel, aki amúgy a barátom volt. Másképp nem is dolgozhattunk volna együtt egy üzemi újságnál.
Jött a kommunista szombat, és ilyenkor nem volt választás: riportot kellett írni. Jó nagyot, egész oldalasat, fényképekkel. Reggel szépen fölkeltem, elmentem a gyárba, végigmászkáltam mindent, elbeszélgettem az emberekkel, akik amúgy egyáltalán nem utálták azt a dolgot, mert jól elvoltak, együtt. Takarítottak, pakolgattak, söpörtek, kerítést festettek a gyárudvaron, szépítették a környezetet. Közben dumcsiztak. Szépen, komótosan, de haladtak. Estére el is készültek mindennel. Szebb lett a környezet.
Így aztán nem kellett a riportban azt hazudnom, hogy az emberek szívesen, jókedvvel vettek részt a kommunista munkálkodásban, mert ez igaz volt, legalábbis semmi nem utalt az ellenkezőjére. De sehogy nem tudtam rendesen elkezdeni az írást. Arra gondoltam, megviccelem a szerkesztőt, és valahogy így kezdtem:
„Fölébredtem. Ahogy megszoktam a fényt, örömmel láttam, hogy odakint süt a nap. Csicseregnek a madarak. Egymásnak feleselnek. Füllel hallhatóan boldogok. És azt éreztem, hogy én is. Mitől? Aztán eszembe jutott: DE HISZEN MA KOMMUNISTA MŰSZAK VAN!”
Arra gondoltam, majd jót röhög az én drága szerkesztőm, aztán kihúzza. Ha meg nem, akkor szólok neki, hogy csak vicceltem.
Persze az lett, hogy én elfelejtettem szólni, ő meg nem vette észre hogy gúnyolódom, mert valami mással volt elfoglalva, vagy talán el se olvasta. És persze az lett a vége, hogy megjelent. Azóta tudom, hogy a kézirat nem tűri a belterjes tréfálkozást, mert minden hülyeség megjelenik.
És az volt az igazán különös, hogy senki nem tette szóvá. Engem ezért senki nem hülyézett le, senki nem gúnyolt. De ha bárki gúnyolt volna, akkor se mondom azt, védekezés gyanánt, hogy csak hülyéskedtem, és a szerkesztő is hülye volt. Amit leírtam, kimondtam, azért én felelek.
Nem tudom, hogy Rákay Philip elolvasta-e a saját interjúját, mielőtt azt nyomdába adták, és azt se, hogy Stumpf András fölhívta-e a figyelmét egy apró ellentmondásra. Miután az m1 intendánsa a szerkesztőre fogta a kétmilliós dumát, Stumpf fölveti, hogy aligha mutat jól egy közszolgálati tévé intendánsi székében az, aki túl közel van a kormányhoz.
Rákay: „Ami a célzást illeti: nem párttelevízió csatornafőnökének szerződtem ide. Nem vagyok kézi vezérelt fiú, akinek ideszólnak piros telefonon...”
Ezt csakugyan el kell hinni Rákay Philipnek, hiszen ki használ már piros telefont? A mai bámulatos technikai viszonyok mellett az is lehet, hogy már nem is mobilon érkeznek az instrukciók, hanem egyenesen a fülbe, valami kis pöttyenésnek látszó hallgatóba.
Majd meglátjuk tíz év múlva, mire hivatkozik az akkor már még mérsékeltebb és végképp elpolgárosodott Heti Válaszban Stumpf kollégának.