Önátnevelő tévétábor

Para-Kovács Imre

2011. 03. 09. · Hócipő 2011/05

Speciális és perverz helyzetben vagyok, mióta visszaállíttattam analógra az egyik objektumban a tévémet, de a másikba még egyáltalán nem vásároltam újat, tehát vagy azt nézem, amit az emberek többsége, vagy nem nézek semmit, és sietve megjegyezném, hogy az utóbbi állapot sokkal kellemesebb, magamtól eszembe sem jutna egy erdő közepén televíziót működtetni, de munkáim egy jelentős része közvetlenül kötődik a televíziózáshoz, mármint annak nézéséhez.

Talán kevesen tudják, de például Ady Endre egyáltalán nem nézett tévét, mégis meglehetősen széles látókört alakított ki magának, bár később megbetegedett, de hiteles forrásokból tudom, hogy az nem emiatt volt.

A tévé megvonása szinte azonnali eredményekkel jár, nekem például azonnal felszökött a naponta elolvasott oldalak száma, pedig eddig is olvastam, ha tehettem, de a változás mértéke meglepett, elképesztő mennyiségű időt tölt el az ember feleslegesen a képernyő előtt, közben észre sem veszi, ráadásul olyan érzés, mintha csinálna valamit (mit csinálsz? tévét nézek), tehát egy pillanatra sincs az az érzésünk, hogy éppen lopjuk a napot, vagy pazaroljuk az amúgy rövid és értékes időnket, hanem el vagyunk foglalva, rendkívül fontosak vagyunk, és ráadásul egyre tájékozottabbak leszünk.

Aztán amikor egyszer csak nincs tévé, hirtelen jön az a furcsa érzés, torokszorító, vad elvonási tünet, hogy most akkor mit is kéne csinálni, sehol egy távkapcsoló. Konkrétan pánikba estem, hirtelen semmi sem jutott eszembe, pedig lett volna dolgom bőven, nem arról volt tehát szó, hogy semmit sem kellett volna csinálnom, csak éppen nem volt meg hozzá a háttér, mert ugyan írni mindig televízió nélkül írok, azonban olvasni már úgy szoktam, hogy megy valami műsor, amire félig odafigyelek, félig meg a könyvre, újságra, esetleg még beszélgetek is a feleségemmel.

Nem mondom, hogy minden megmarad ebből, de az eredmény jobb, mint ahogy esetleg Önök gondolják, tehát estére nem az van, hogy ül a fejemben egy téglalap alakú semmi, ami álló és fekvő téglalapokból állt össze, hanem igenis működik, bár kétségtelenül enyhén visszataszító és hedonista módja az információszerzésnek. Az elvonási tünetekkel nem vicceltem, tényleg léteznek, ideges vagyok, tudom, hogy dolgoznom kéne, de képtelen vagyok hozzáfogni, minden hülyeségbe belekapok, ötpercenként rágyújtok, aztán visszafekszem, olvasni próbálok, bekapcsolom a rádiót, de unom, írni kezdek, de abbahagyom a harmadik tökéletesen értelmetlen és lapos mondat után, aztán rágyújtok megint.

Odakint madarak csiripelnek, eszelős harkályok verik a fejüket a fába, az ágak suhognak, egyéb erdei neszek, mint arra feleségem kedvesen felhívja a figyelmemet, de ha kikapcsolom a rádiót, rémületessé válik a viszonylagos csönd, hat év Moszkva tér után nekem minimum az szükségeltetik a nyugodt kikapcsolódáshoz, hogy két átutazó multilevel marketinges pofozza egymást ütemesen pont az én ablakom alatt, vagy legalább valaki ordítva hányjon, nem ez a rémisztő madárcsicsergés és lombsusogás.

Nálam okosabb pszichiáterek nyilvánvalóan azt mondanák, hogy félek meghallani a gondolataimat, és minden bizonnyal igazuk is van. Ha Önök hallanák ezeket, nyilván megértenének, nem beszélve arról, milyen messzire rohannának egyhuzamban.

A köztes időszakban viszont a megszokott Moszkva téren tartózkodunk, ahol maradtak az analóg csatornák, nem a minimális, de a majdnem minimális választékkal, és azt szeretném üzenni minden kedves választópolgárnak, hogy megértelek benneteket és szeretlek, nincs semmi baj, ha nekem is mindig ezeket kellett volna néznem, most valószínűleg csak makogni tudnék tagolt beszéd helyett, torkon rúgással köszönteném a felebarátaimat, és az lenne az álmom, hogy Dubajban kezdjek ígérete, modellkarrierbe, esetleg ezek elegye.

Az átállással elveszett az ismeretterjesztő csatornák jelentős része, csak a nagy magyar valóság maradt, amiből ijesztő mértékben magaslik ki a Duna TV, mint valami ködbe vesző csúcs, de remélhetőleg azt is hamarosan tönkreteszik, mert nincs elegendő propagandaadó még a palettán. Sohasem hittem volna egyébként, hogy pusztán az a tény, hogy valakinek klasszikus zenei műveltsége van, annak ellenére, hogy nyilván vér fideszes, és teljesen mást gondol a világról, mint én, elegendő valamiféle közös ízléshez, elképzeléshez és részhalmazhoz, mint az Ókovács Szilveszter esetében beigazolódni látszik, bár fogalmam sincs, mennyi ebből még a Cselényi-féle maradék, és mennyi az új seprő, illetve mennyire független ez az egész az elnöktől, és milyen fokon múlik a szerkesztők elkötelezettségén.

A lényeg, hogy a szűkös kínálatban még egyértelműbb a Duna szellemi fölénye, mintha nem is magyar tévét néznék, és akkor most direkt nem térek ki az apró ízlésficamokra, népies mellényúlásokra.

Déltől este tízig egyszerűen képtelenség műsort találni (előtte alszom, utána dolgozom), nem mintha annyira keresnék, csak legalább ne kapjak szopornyicát a háttérben zajló történésektől, hiszen közben úgyis egyszerre böngészek és olvasok, tehát nem létszükséglet, csak egyetlen kritérium lenne, az elviselhetőség.

A doktor mondta, hogy mindez javulni fog idővel (mármint nem a műsorok, hanem az elvonási tünetek), de addig is foglaljam le magam valamivel. Már felgereblyéztem az erdőt.