Sógor vendéglő

Megyesi Gusztáv

2011. 03. 09. · Hócipő 2011/05

Megyünk Káposztásmegyerre. Eszünkbe nem jutott volna Pest északi határába menni, ha nem kapunk levelet Verseci Miklós, 81 éves olvasónktól, hogy van Káposztásmegyeren egy vendéglő, Árva Gábor egykori kenus világbajnok üzemelteti, aki igen szolid áron olyan adagokat szolgál fel, illetve ad fel menüként, hogy az ember füle kettéáll tőle. Hogy megtennénk-e, hogy megyünk.

Káposztásmegyer, a magyar Tengiz a világ vége, ám ez nem a helyiekre nézve sértő: a hetvenes évek óta abban az illúzióban él a főváros, hogy egyszer majd Káposztásmegyerig megy ki a hármas metró, mi több, erre az ígéretre épült két lakótelep is, úgyhogy ma nagyjából harmincezren laknak a városrészben, ám metrónak se híre, se hamva, hozzá képest a négyes metró maga a határidő előtt befejezett, példamutató beruházás, az legalább el van kezdve.

A Sógor vendéglő az első két percben olyan, mint annyi más híresség vendéglője: a falakon egykori s mai bajnokok portréi, hogy hirtelenjében csak Zsivózky Gyula, Fa Nándor, Klampár Tibor, Martinek János, Heidum Bernadett nevét említsük, de látható a fotókon Kovács Kati táncdalénekes, Dózsa László színművész is, valamint egy ló, Dallos Gyula Action nevű olimpikonja. Eszünkbe jut, hogy a vendéglők valamikor fizetőeszközként szerepeltek, leghíresebb bajnokainkat kocsmákkal fizették ki, ezekben aztán leginkább reklámarcként szolgáltak, s az még hagyján, hogy előbb-utóbb sokan közülük alkoholisták lettek, de még a vendéglő is tönkrement.

Ám akkor itt van Árva Gábor. 1988-tól vezeti a Sógor vendéglőt (kezdetben Tégla Ferenc diszkoszvető bajnok volt az üzlettársa), s a huszonhárom év alatt Verseci Miklós törzsvendég és olvasó szerint a következő hitvallásról tett tanúbizonyságot: csak olyan ételt szolgál fel, amit ő maga is megenne, illetve csakis olyan adagot mér ki, ami az ő mértékegysége szerint is emberes adag. Azzal most nem hozakodnék elő, hogy látogatásunkkor miféle palóc levest tett elénk, s hogy mekkora volt a sült kacsa a körettel; elvégre előre bejelentett vendégek voltunk, akik ráadásul fotózni jöttek.

Az könnyen belátható, hogy a mai világban az ember nem lehet mindennap ínyenc, de még túl igényes sem, a hét java részében sokan kénytelenek menüt enni, egyszerű ételeket. Ottjártunkkor a menülapon magyaros gombaleves szerepelt az A-sorban, jércemellel, rizskörettel. Ez helyben elfogyasztva 680 Ft, házhoz szállítva 780. Ám ha valaki nem kér levest, viszont dupla adag csirkét enne, ugyanennyiért teheti. Akárhogy vesszük, ez nem drága, a csirke pedig kifejezetten jó. Naponta úgy negyven-ötven menü fogy el, ennek negyven százalékát házhoz kérik, még este fél tízkor is, ami azt mutatja, hogy a közönség is kétfenekű: vannak a menüsök, akik délben járnak le, illetve le se járnak, hanem rendelnek, tehát szimpla kifőzdeként él bennük a Sógor, valamint vannak a beülők, akik kocsmázni jönnek. Utóbbihoz három dolog együttes jelenléte szükségeltetik: jó étel és ital, megfelelő kiszolgálás és környezet, azaz lehessen egy jót beszélgetni vagy éppen hallgatni; ez itt mind meglehet, mert hétvégére már úgy kell asztalt foglalni előre.

Káposztásmegyer olyan mint egy nagy falu, mondják a helyiek, ennek megfelelő a Sógorban a hangulat is, e sorok írója valamikor Óbudán élt át ilyet. Nyílik az ajtó, belép egy fiatalember, Mohácsi Gábor a neve, azonnal a lényegre tér: egy kör pálinkát rendel, majd kolbászrőföket húz elő: nemrég vágott disznót, s most hozta el füstölésből a kolbászt. Vastag karikákat vág kóstolóra, eszünk, dicsérjük a fűszerezést, a pálinkát, egymást, a Teremtőt, hogy ilyen jó vendéglősöket és vendégeket teremtett; belecsöppenünk egy nem létező világ közepébe, pár órára újra otthon vagyunk egy kocsmában.

Azt mondja Árva Gábor, hogy az alváson kívül az összes idejét itt tölti. Ha nem ő szolgál fel, akkor is bejön, áruért megy, leül a vendégek közé, hétfőn és pénteken különösen, mert akkor ultiparti van. Amit nem győzünk eléggé csodálkozva fogadni, mert mi az, hogy semmi póker, semmi kiáltás, legalább annyi, hogy „All in”; csak a betli meg a negyvenszáz ulti; így züllik vissza a világ önnön kezdetébe. Árva Gábornak az egyik fia is itt dolgozik, Milan, aki viszont nem akar sportoló lenni, sőt ennél rosszabb a helyzet: újságíró akar lenni, internetes rádión már műsora is van. Nem bírjuk ki, hogy rá ne kérdezzünk az olimpiára. Nem, nem sajnálja Árva Gábor, hogy ő maga nem lett olimpiai bajnok, ámbár lehetett volna. 1975-ben Belgrádban a társával, Povázsaival kenu kettesben nyerték meg az ezer métert, s ezzel már kvalifikálták magukat a következő évi, montreali olimpiára, ám akkoriban az olyan nagy kluboknak, mint a Honvéd, nagyobb szavuk volt a szövetségnél meg minden szabályzatnál, így a honvédos Budai-Frey páros indulhatott a játékokon, nem mellesleg két bronzérmet is szereztek, így lett Árva Gábor csupán világbajnok.

A feleségével vezették az üzletet, ám aztán elhagyta őt a párja. Az volt szörnyű időszak, mondja, azt kellett kibírni, nem az olimpia miatti csalódást. Kimászni a kútból, megráznia magát, aztán újra kezdeni mindent, lassan, óvatosan, napról napra, sőt óráról órára, új asszonyt találni, pontosabban barátnőt, megtanulni újra bízni: ez mind-mind benne van ebben a vendéglőben - ehhez képest a világbajnoki győztes futamot négy perc alatt lelapátolták.

Amiből ránk legfeljebb csak annyi tartozik, hogy lám, a vendéglő nemcsak életeket dúl fel, tesz tönkre, hanem föl is emel, tartást, sőt értelmet ad a mindennapoknak, olyannyira, hogy nem is tudunk erre hirtelen mit felelni, inkább haladéktalanul kérünk egy újabb kör pálinkát Árva Gábor meg a Mohácsi-féle füstölt kolbász tiszteletére.

Fotó: Szebeni András