A két Saárossy
Boncz Géza
2011. 02. 23. · Hócipő 2011/04
- Tessék, parancsolj!- Köszönöm, de most te menj!
- Ugyan! Mire ez az udvariasság?! - majd vállukat összevetve nekiszaladtak az ajtónak.
Így jött világra a Saárossy, Arisztid és Tasziló.
A bábaasszonynak nyitva maradt a szája, mert dr. Nacsa fogorvos a falu kovácsának szánt öt számmal nagyobb protézisét ácsolta bele az arcába. Julcsinak, a segédkező cselédlánynak a látványától eszébe jutott, hogy jó lesz vigyázni a bakter csókjaira, mert így jár, aki MÁVAUT-on jár!
A lovagteremben kettő páncél hatalmas dörrenéssel összeölelkezett, mert ők is szerettek volna kispáncélt.
A hír hallatára az öreg gróf felvette díszmagyarját, oldalára kardot kötött, és peckes léptekkel elment aludni.
Másnap a kastély személyzetének bemutatták az új jövevényeket.
A látványuktól föllelkesült házipék föltette mindkét kezét, és ennyit kiáltott: Ezek úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás a gázórára. Az elcsípett örömhírt a kisbíró továbbította a falu lakosságának, és olyan lelkesen dobolt, hogy észre sem vette, amint a hangszere leesett a nyakából, és amit most ver, az neki nagyon fáj.
Ez idő alatt cseperedtek a fiúkák.
Gyermekkoruk boldog volt, mert állandóan viccet meséltek egymásnak.
Négyéves korukból egy vicc:
(Arisztid és Tasziló ülve játszik, édesanyjuk valamiért lehajol, de nincs alsónemű rajta.)
- Mondd, Tasziló, az ott az mi?
- Tudod, Arisztid, az a kefe!
- És hol a nyele?
- Naná, majd mákos!
Iskoláséveiket végigviccelték, amikor egy páradús júliusi éjszakán a réten keresztülhaladva, beléptek az úgynevezett nagybetűs Életbe.
A tehénpásztor meg is jegyezte: Uraim, ez az élet sója! Ebből azonnal vicc is született:
- Idefigyelj, Arisztid, láttad?
- Nem láttam!
- Akkor miért léptél bele. Ha... ha... ha...
A tréfának híre ment.
Szerették volna őket a dobogón látni. Kettő hét múlva teljesült a kívánság.
A helybéli „Lóugráshoz” étteremben (persze úri környezet!) léptek a közönség elé. Letettek kettő széket, egy asztalt, és nekiláttak a viccmesélésnek.
A tizedik polyén után egyszer csak elszabadult a pokol. Akkora sikerük volt, hogy a férfi hallgatóság nem kapott levegőt, és egymás után pattantak le a kaucsuk inggallérok, kik a konyha felé repülve megnyugodtak az éppen fortyogó lábszárpörkölt kellős közepén, márhogy egy kis színt is adjon neki... Valaki vagy valami.
Ám ekkor jött a fergeteg.
- Ide figyelj, Arisztid, mi az! - Se keze, se lába, mégis fölmegy a padlásra.
- A dinamit!
Falat rengető röhögés, Julcsi, a kikapós csaposlány hatalmasat sikoltott, ettől olyannyira elszégyellte magát, hogy zavarában keresgélni kezdett a nadrágjában, amit most történetesen a pincemester hordott.
Ettől percekig nézték egymást...
Ezalatt a fellelkesült tömeg kocsijukból kifogta a lovat, és eladta.
Kis idő múlva a tömeg a vállára kapta, és meg sem állt a fővárosi „négy résen” kabaréig, ahol azonnal fölléptek egy polgári ízű viccel.
- Szerrbusz Arisztid!
- Szerrbusz Tasziló! Azt mondd meg nékem, hogy miért menekül az orrszarvú!
- Ezt még én sem tudom!
- Azért menekül, nehogy megmetéljék!
A siker leírhatatlan volt. Menedzserek, üzletkötők lepték el őket, adtak mindenféle előnyös szerződést, annyian voltak, mint derült égből a mákostészta!
Párizs-London-New York után kitört az első világháború. Ami nem volt vicc.
Hőseink a harmincas években még kisebb sikert arattak, de fényük korántsem halványult el. A mai napig emlékeznek rájuk a hálás vicchallgatók.
Hadd búcsúzzam kedvenc viccükkel:
- Tasziló, hallottad azt a viccet?
- Hallottam.
Hát így nem múlik el a világ dicsősége.
1. kép: A testvérduó egy sikeres fővárosi fellépésen.
2. kép: Tasziló és Arisztid gyermekkori képe a farsangi bálon.
3. Arisztid
4. Lelkes hívünk egy vidéki föllépésen.
5. Tasziló.