Haspók étterem

Para-Kovács Imre

2011. 02. 23. · Hócipő 2011/04

Végre beindult az olvasók hada, és jobbnál jobb kifőzdéket ajánlanak nekünk, amit ezúton is köszönünk, egyébként pedig tényleg rászorulunk, mivel meglehetősen helyhez kötött életet élünk, nekünk egy másik kerület már olyan, mintha külföldre mennénk, ezért a Történelem Ura tartsa meg jó szokásukat, és meséljék el nekünk, hogy lehet rendesen táplálkozni valakinek, aki nem kér az idegenszívűek - gyakorlatilag megszállással egyenértékű - kajáiból, mert azért az mégiscsak abszurd és rettenetes, amikor a magyar paraszt (munkás és értelmiségi) azzal kezdi a napot, hogy bevág egy hamburgert vagy pizzát.

Így jutottunk el a Varrógépgyár utcába, ahová magunktól sohasem.

Nagyon fontos, hogy hangsúlyozzuk: nem buzdítunk a gyorséttermek lerombolására, nem vagyunk annyira jó fejek, mint a francia parasztok, de hiszünk abban, hogy a hazaszeretet a piacokon és a kifőzdékben kezdődik, mi pedig szeretjük a hazánkat, ami a mangalicát és a Pick szalámit adta a világnak.

A Haspók Étterem a Csepel Művek területén van, és a Csepel Művek jelenlegi állapotában megérne egy külön cikket, esetleg Hócipő különszámot, mert visszavezet minket a húszas évek Amerikájába, Brooklynban érezzük magunkat, bár nálunk kétségtelenül szebbek az épületek.

A hely szelleme megköveteli, hogy itt ne próbálkozzanak aprócska adagokkal, dizájnos, ám tápértékben szegényes ételekkel vagy panírozott semmivel, mert a megváltozott állapotok ellenére is elsősorban munkások látogatják az intézményt, és a frusztrációs toleranciaszintjük alacsony. Aki ezen a környéken megvezetéssel kísérletezne, az nem maradna a placcon egy hétig sem, ráadásul létezik az ebédidő intézménye, ami speciális tehetséget követel meg egy vendéglátó-ipari intézmény üzemeltetőjétől: klasszikus és hibátlan frissensülteket kell az asztalra tennie szoros határidővel, mert ide enni járnak az emberek, nem pedig a szociális hálójukat karbantartani.

A Haspók Étterem tökéletesen megoldja a feladatot, olyan hihetetlen tempóban kapják a jelentkezők a kajákat, hogy csak lestem, 12 óra 00 perckor beindul a nagyüzem, és olyan pörgés van, amiről a Nobu tulajdonosa csak álmodni mer, de reggel persze nem vallja be magának.

Az adagok nagyok (lehet kis adagot is kérni, de ilyesmire nem nagyon láttam példát), a hús húsból van, a köret is köretből, tehát nem a mikrohullámú sütőből kerültek elő varázslatos gyorsasággal a megrendelt ételek, hanem ott készítették azokat, én vagyok rá a tanú, saját szememmel láttam például, hogy a sült húst megsütik, ami azért nem annyira elterjedt gyakorlat hazánkban.

Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy ha ezt sikerül egy ilyen speciális helyen, ilyen tempóban megoldani, akkor egy semmilyen forgalmú helyen miért kell szemetet tálalni a vendégnek, hiszen a szakácsok ráérnének főzni is, erre a Haspók a legjobb példa. Innen üzenem mindenkinek: meg lehet csinálni.

Az étterem persze önkiszolgáló rendszerben működik, az egyik ablaknál a tulaj felveszi a rendelést, a vendég fizet, aztán mikrofonon keresztül értesíti a konyhát, hogy mi következik, majd a másik ablaknál kiadják neki az ételt. Az egész folyamat tíz percen belül lezajlik, és mint Gábor, a hely üzemeltetője elmondta, nem minden helyzetben megoldás a számítógép, mert ugyan próbálkoztak vele, de lelassítja a kiszolgálást, mert amíg ő beüti a rendelést, a szakács meg böngészgeti a gépet, addig áll a bolt, viszont a fület akkor is lehet használni, ha közben az ember főz.

Bölcs meglátás, ne bonyolítsuk túl azt, amit nem kell.

Nem számoltam, hogy a szűk egy óra alatt, amíg ott voltunk, hány embert sikerült megetetni, de minden asztalnál ültek, folyamatos volt a fluktuáció, és a Haspók nem kis hely, lehet benne vagy húsz asztal, de kényelmesen elrendezve, tehát nem kell folyamatosan a szomszédunkat lökdösni a könyökünkkel, miközben a rántott harcsát szeleteljük.

A sebességhez képest rendkívül széles a választék, a fentebb említett rántott harcsa mellett szerepel az étlapon minden, ami egy normális magyar étteremben megkövetelhető, a klasszikusoktól kezdve a specialitásokig, elhangzott például az egyik legszebb mondat, amit rendőr füle meghallhat: egy Al Capone, elvitelre!, és gyorsan hozzátenném, nem pizzáról volt szó.

Mert elvitelre is dolgoznak, egyébként lehetetlen is lenne megoldani a Csepel Művek kiszolgálását: állnak sorban az emberek, Armani öltönytől kezdve a kezeslábasig, tűzoltó-egyenruhától a pufajkáig mindenben, amibe csak ember öltözött a történelmünk során, békés egyetértésben várják a tálcájukat vagy a dobozukat, és aztán már mennek is tovább.

Nem ismerem pontosan a Csepel Művek jelenlegi kihasználtságát, de a látottak alapján minden van itt, marketingcégtől kezdve vasöntödéig, nyomdától koreai raktárig, szóval elég változatos a kép, egy város a városban, pontosabban külváros a külvárosban, csodálatos ipari építményekkel, mert abban elég jók voltunk addig, ameddig ki nem találtuk, hogy felépítjük a szocializmust.

A szocializmus elment, a húszas évek iparcsarnokai megmaradtak, ennyit az időről és az időtállóságról.

Hozzátenném még, hogy a Csepel Művek nyílt város, kapu még van, portásfülke is, de portás már nincs benne, így aztán ha valaki úgy gondolja Pesterzsébeten, hogy a Haspókban szeretne enni, senki és semmi sem fogja megakadályozni ebben, bár kétségtelenül kell némi odaszánás, hogy nekiinduljon az ember, mondjuk a Moszkva térről, de egyszer az életben mindenképpen meg kell tenni.

Ugyancsak lényeges információ, hogy a nagy számban megtalálható kóbor kutyák ne riasszanak meg senkit, mert ugyan tényleg többen vannak, mint például a Városligetben, viszont rendkívül barátságosak, bár valamiért utálják, ha fényképezik őket, biztos szégyenkeznek fajtiszta rokonaik előtt.

Fotó: Szebeni András