Suszterinas

Megyesi Gusztáv

2011. 02. 09. · Hócipő 2011/03

Ülünk a Suszterinas pubban a József körút és a Kölcsey utca sarkán, a Rákóczi térrel átellenben, és sehogyan sem jut az eszünkbe, hogy milyen sört ittunk éppen harminc évvel ezelőtt ugyanezen a helyen. Tudni kell, hogy harminc évvel ezelőtt is a Suszterinasba jártunk, mégpedig minden áldott nap, és kerek, tartalmas jövőről ábrándoztunk, ami nagyjából abból állt, hogy munka után majd mindennap lejövünk a Suszterba, kivéve a péntek estét, mert akkor itt is maradunk, tekintve, hogy a szombat akkor már mindenki számára szabad lesz.

Tényleg nem tudjuk, hogy milyen sört ittunk, sőt az is fölmerül, hogy egyáltalán csapoltat-e. Üveges sör egészen biztosan volt, de hogy csapoltak-e, az kétséges, és ha csapoltak is, vajon milyen sört; ha jól emlékszünk, a honi sörözők a Kőbányain kívül tán Radebergert, esetleg Pilsner Urquellt adtak hordóból. Most, ahogy a pultra nézünk, nyolc csapot látunk, és azokból mind sör jön, változó gyakorisággal persze: Borsodi, Borostyán, a legkedveltebb Staropramen, az egyre népszerűbb Hoegarden, ami búzasör volna, de a mi időnkben az ilyen sör élvezetéhez kék útlevél kellett, aztán Belle-Vue Kriek, ami viszont meggysör, melynek kipróbálásához a magunk részéről nagyon részegnek és nagyon Belgiumban kellett lennünk, továbbá Artois, Leffe dark meg Beck’s, amit úgy vittek húszdobozos kartonokkal szilveszter előtt a kisboltból tizenéves gyerekek, hogy meglepetésünkben keresztet vetettünk.

Az emlékezet szelektál, de nem csal. Ha mi nem emlékszünk arra, hogy mit ittunk itt éveken át szüntelen, mindennap, akkor az csak szar lehetett, jellegtelen; katonaságnál például az ember még a noha borra is emlékezett, de tán még a fagyállóra is, azoknak legalább volt karakterük. Jó, megengedem, olyan részegek lehettünk harminc évvel ezelőtt, hogy másnap tán még a cukrásznak is rendeztük a számlát, ám akkor meg hogyan emlékezhetünk oly apró részletekre, mint a vécésnéni, aki kissámlin ült a budi előtt, s csak azt engedte be, aki előre fizetett; e sorok írója a saját szemével látta, amint egy kisebb társaság a kisasztal előtt nem bírta tovább, mert Mami inkább feltakarított utánuk, semmint hogy fizetés nélkül beengedje őket. Plusz a repedt tányér, amibe a vécépénzt kellett dobni, mint a szocialista vendéglátás cégére.

Mindezt pontosan fel tudjuk idézni Nagy Balázs vendéglősnek, sőt még mást is, csak a sört nem. Nagy Balázs egyébként 24 évesen kapta ezt a pubot, úgymond ajándékként. Amint a tulaj elnézést kérve otthagyja asztalunkat egy percre, azonnal kibeszéljük a háta mögött: hogy azelőtt olimpiai bajnokokat meg futballistákat fizettek ki vendéglővel, a legtöbb aztán a saját munkahelyén nyomban le is züllött, s hogy hány 24 éves fiatalember kap ma hasonló ajándékot, ám Nagy Balázst látva tán nem is baj, ha a tulaj már huszonnégy évesen kerül bele a sűrűbe, akkor, amikor még van benne kíváncsiság meg felelősség. Látszik ugyanis a vendéglősön s a vendéglőn egyaránt, hogy ez a fiatalember vendégül lát, a mozdulataiból lerí, hogy nemcsak kiszolgálja a vendéget, de kíváncsi is rá; ettől olyan az egész Suszterinas, mintha csakis törzsvendégek járnának ide, holott a zöm alkalmi látogató.

Nem is tudom, leírjuk-e, hogy tiszta a hely, sőt a legtisztább a vécé. Ahogy múlnak az évek, egyre gyakrabban hangsúlyozzuk a vécék tisztaságának fontosságát, a toalett a vendéglő arca, hirdetjük az igét; nincs mese, ahogy megyünk bele a korba, úgy nő meg a mellékhelyiségek fontossága. Megvan ennek is a fiziológiája nyilván, harminc évvel ezelőtt már az ajtóból is simán beletaláltunk a piszoárba, most meg ott szöszmötöl az ember perceken át, közben észre se veszi és nagyokat krákog, a torkát köszörüli (pisálás közben!), azaz pont olyan lett, mint azok, akiket annak idején kiröhögött.

Holott itt ő maga is megfiatalodott. A Suszterinas vendégserege ma behatárolhatatlan: délben értelemszerűen a környék cégeitől jönnek ebédelni, 990 forint egy háromfogásos menü (ottjártunkkor zöldségleves, hawaii pulyka, málnakocka), este a környéken lakók térnek be elsősorban, és sokat tesz a látogatottságért az is, hogy a környéken sorra tűnnek el az efféle sörözők. Az viszont biztos, hogy harminc évvel ezelőtt az ember épp ilyen sörözőkre hivatkozott, mármint hogy bezzeg külföldön ilyenek vannak, de nálunk ez sohase fog megvalósulni. Aztán tessék.

Elég csak a kiszolgálókra nézni. Régen egyfajta sör lévén elég volt a csaposra pillanatnyi a pultnál (tehát mégis volt csapolt sör), az csak annyit kérdezett vissza, hogy korsó vagy pohár, és hogy kísérővel-e. Most Ibolya asszony visszakérdez, hogy melyiket a nyolc közül. Azelőtt Józsi azt kérdezte az asztaloknál, hogy „még egy kör?”, s mi nem is feleltünk, csak bólintottunk. Most Ilike a kisteremben, Katinka pedig a nagyteremben nemcsak a márkára kérdez rá, de arra is, hogy korsó vagy pohár, illetve kancsó vagy zsiráf. Mondandónk lényegéhez érkeztünk: a zsiráfhoz. A Suszterinast a zsiráf viszi. A zsiráf nem sörmárka, hanem mértékegység, két és fél literes adag, fizikai megnyilvánulása henger, alul csappal, amit aztán a vendégsereg kezel az igényeinek megfelelőn. Ilyet annak idején álmodni se mertünk volna, de tán a Rákóczi téri lányok sem: a zsiráf mint valami fallikus jelkép mered az ég felé, benne aranyló sárgán a sör, vékony habbal, s annyit eresztünk belőle poharunkba, amennyi csak tetszik, nem véletlen, hogy egész este a szomszéd asztalokat bámuljuk áhítattal, a henger alján az apró, fehér ujjakat a gigantikus méretű műkörmökkel, mint eresztik a csapból alá az éltető nedűt; mert úgy van az, hogy a zsiráfnak is a nő ad értelmet.

Férfiember viszont, aki egész héten fáradságos munkával mozgósította minden szellemi és fizikai energiáját, hogy családjának jó legyen, asszonyának pedig biztosítsa a szaporodáshoz szükséges feltételeket, suszterkancsót iszik, ez másfél liter serital, amivel kéthajtásnyira nagyjából fél perc alatt lehet végezni, diszkréten a tenyérbe rejtett böfögéssel, utána egy darabig bután néz maga elé az ember, ám ezzel egyáltalán nem rí ki a tömegből.

Eredetileg úgy volt, hogy valamiféle Szindbád-paródiát kerekítünk a látogatásból, kiemelvén, hogy milyen érdekes is tud lenni az élet: harminc év alatt épp harminc évvel lett idősebb a világ, benne mi magunk is, meg a környezet. Annak idején szerkesztőségek és nyomdák voltak e környéken, ez speciális életvitellel járt, munka után volt például kiskör meg nagykör, a fáradt szellemi munkás nekiindult valamelyiknek, kezdte Bálint úrnál a sajtóházban, aztán (nem sorrendben) jött a Stahli, a Szolnoki, az Ibolya, a Cola, a Góbé, a Kulacs, a Fülemüle, a Gong, a Nemzeti, s köztük a Suszterinas, akár többször is, tíztizenöt percre, nem többre, de mindjárt a lényegbe hatolva.

Azért nincs értelme ennek, mert ma már ez nem hiányzik senkinek, nekünk, magunknak se. Az, hogy Kiss Katinka felszolgáló vonzóbb jelenség, mint Józsi pincér volt, mondjuk evidencia, s hogy Katinka állandóan mosolyog, az se mond sokat. Láttunk épp elég vendéglátós mosolyt, csupán ezért említjük a Katinkáét, mert az ő arcán, ahogy látjuk, nem festett a mosoly, e fiatal teremtésnek egyszerűen jókedve van, mintha kifejezetten élvezné a munkáját. Láttuk az arcát, amikor a vendégseregnek hátat fordítva a konyhába fordult a többiekhez, valami rendelés okán. Ilyenkor szoktak előjönni egy pillanatra minden pincérlány szeme alatt a súlyos táskák, ilyenkor van az arcukra írva, hogy szar ez az élet, úgy, ahogy van, ez a pincérlányok igazi arca, de Katinka a saját személyzetével érintkezve se tűnt fáradtnak, unottnak, meggyötörtnek, kevés pincérlány gyönyörű munka közben; kérdés, harminc év múlva mi lesz, ha visszajövünk.

Figyeltük Ilikét is a kisteremben, egy perc alatt háromszor is hívták ugyanahhoz az asztalhoz, hogy mégse „csirkeszték” kellene, hanem hawaii pulyka, de két részre adagolva, és nem rizzsel, hanem burgonyával, nem vágott grimaszt. Annak idején kellő alázattal kért bocsánatot az ember már az első rendelésnél is, hogy zavarni merészelte a személyzetet, ezt Ilike nem is értené, azt meg pláne nem, hogy annak idején minden tekintetben a pincér volt fölényben, ugyanis ő adott hitelt.

Igaz is: a nyolcvanas éveket úgy ittuk végig a Suszterinasban, hogy minden este hitelt kaptunk az aznapi fogyasztásra, aztán másnap délelőtt rendeztük az adósságot, hogy este megint kölcsönbe fogyaszthassunk. Ez így ment éveken át, ám arra, hogy a legeslegutolsó napi sarat rendeztük-e, nem emlékszünk, mi több, ezt Katinka, sőt Nagy Balázs tulajdonos se tudhatja, Józsi pincér pedig ki tudja, hogy azóta merre jár.

Fotó: Szebeni András