Lángos

Para-Kovács Imre
2011. 01. 12. · Hócipő 2010/01
A dijoni nemzetközi ételfesztiválon a sajtos lepények kategóriában nagydíjat nyert a Fény utcai piac lángosa, és ez büszkeséggel töltheti el minden magyar ember szívét, nem beszélve azokról, akik a Rózsadomb lábánál laknak (Moszkva tér, esetleg Retek utca). Jellemző egyébként a franciákra, hogy fesztiválokat tartanak sajtos lepény témakörben, tipikus, rohadtul ráérnek, mióta elcsatolták tőlünk Trianont, de erre most nem térnék ki, mert elsődleges és egyetlen témám a fentebb már behatárolt piac lángosa, pontosabban lángosüzeme, ahol magam is gyakorta étkezem, családilag, barátilag egyaránt.



Óriási tévedés egyébként, hogy a lángost nem lehet elrontani, és egy idomított polip és képes lenne elkészíteni, elég ha csak arra gondolunk, hogy pusztán ezen a piacon három vendéglátó-ipari egység foglalkozik az előállításával, mégis csupán az első emelet hátsó traktusában található intézménynél képződik rendszeresen sor, mintegy felhívva a figyelmet a különbségére, mi lángos és lángos között mutatkozik.

Belsőépítészetileg nem tudom megfelelően jellemezni a helyet, mivel olyanja nincs neki, bent csak a lángos készül, kint pedig a vendég elfoglalja helyét a jellegzetes könyöklőasztalok mellett és zabál (alul direkt szatyorfogas, hogy ne kelljen a bevásárolt termékeket a földre rakni). Odabent pedig pörög a látványkonyha: vannak ugye ezek a bucik, aztán van a forró olaj és van maga a lángos, ami az előző két elem kombinációjából jött létre. Két alapváltozat van, a krumplis és a káposztás, mindez értendő a tésztára, tehát a fentebb említett anyagok belesülnek a lángosba, majd jöhet a feltét.



Én itt egy kicsit mindig elbizonytalanodom, mert némileg túlkínálattal nézünk szembe, vannak a klasszikusok, melyekről majd később, de vannak egészen elvetemültek is, mint például a virslivel töltött pörcös füstölt sajtos változat, amit sohasem mertem kipróbálni, egy gasztronómiai ősállat vagyok ezen a téren, nekem a lángos fokhagymás, sajtos és végső esetben tejfölös, bár utóbbival mostanában nem élek, mert kezelése bonyolult (egyszerre kellene figyelni és enni, plusz a légzés, ami az én koromban már képtelenség, ezért vagy megfulladok, vagy durván leeszem magam), tehát marad a fokhagyma (ezt rutinos lángosevőknek nem kell elmagyaráznom, de a többiek számára: zúzott fokhagyma vízben, amit ecsettel visznek fel az objektumra, külön kérésre extra mennyiségben, beszari ebédidősöknek viszont, akik a szomszédos multinacionális cégektől szöktek ki étkezni, csak nagyon visszafogottan), és a sajt, ami tökéletesen elkezd olvadni, midőn a lángosra került, elzárva ezzel a fokhagyma elől a szökési lehetőséget, amennyiben felmerülne benne.

Gyáva embernek nincs itt sok keresnivalója: egyetlen lángos elfogyasztása brutális étkezés, utána támolyogva szoktam közlekedni a kerekes bevásárlókocsimmal (nyuggertoli), és várom, hogy némi vér visszatérjen a fejembe, de legalább a gerincoszlopomba, hogy hazataláljak.



200 forintért olyat kap a kedves vásárló, amivel estig elvan, emésztésen kívül nem gondol másra, csak ábrándosan néz ki az ablakon, és arra gondol, hogy milyen jó is lenne Dijonban lenni a sajtoslepény-fesztiválon.

A közönség összetétele az előzetes feltételezésekkel ellentétben korántsem homogén, nem csak takarékos nyugdíjasok és nyúltápot vásárló értelmiségiek állnak sorban, hanem leképződik az egész társadalom: közép- és felső vezetők, multirabszolgák, diákok, kismamák, vidám sertéstenyésztők és még vidámabb hentesek várják az adagjukat, miközben odabent folyamatosan forr az olaj, és kerülnek bele a pacnik. Itt kell megjegyeznem, hogy nem tudok elképzelni rohadtabb melót, mint dühöngő nyárban lángost sütni egy zárt helyiségben, most viszont valamivel jobb lehet, lévén hideg. Nézve a robotolást (amiben egyébként a tulajdonos is partner, lerombolva azon prekoncepciómat, miszerint a lángosos üzletek tulajdonosai folyamatosan a Karib-térségben tartózkodnak színes italokat szopogatva, és néha telefonon leadják az utasításokat), felülvizsgálok minden egykori gondolatot, amely a balatoni lángossütők kapcsán megfordult a fejemben, és már nem sajnálom tőlük a háromszintes házat, mert én baromira nem csinálnám azt, amit ők.



Visszatérve azonban eredeti helyszínünkre, tovább színezném a szociológiai vonatkozásokat a ténnyel, miszerint a helynek ellenzéke is van: egyesek nem átallják azt állítani, hogy az itteni lángos olajos, azaz több olajat tartalmaz, mint kívánatos lenne, azonban ezek az emberek nem értették meg a lángos lényegét, ami maga az olaj, hiszen - például - a pizza egyáltalán nem olajos, viszont tele kell rakni mindenféle biszbasszal, hogy egyáltalán fogyasztható legyen, míg a lángos önmagában egy étel, köszönhetően többek között az olajnak, amitől lágyságát és táperejét elnyeri. Az olajmentes lángos nem lángos, hanem valamiféle lepény, amit köretnek vagy hordozónak el tudok képzelni, azonban itt pontosan arról a csodáról van szó, hogy a csirkefarhát-vásárlásban megfáradt nyugdíjas a fentebb már említett összegért megebédel, és nem érzi becsapva magát.

Kulináris Leonardóként egyszer kipróbáltam, hogy a maradék pörkölt mellé illik-e a lángos mint köret, és nem csalódtam, gyakorlatilag bármihez meg lehet enni, a kolbásztól kezdve a tökfőzelékig, azaz tulajdonképpen ez a konyhaművészet Sebestyén Balázsa - mindenhol bevethető.



A legerősebb nap a Fény utcai piacon a szombat, és ez a lángosra is érvényes, ilyenkor tehát csak a legelszántabbak induljanak útnak, akik nem félnek attól, hogy már rövid távon is rengeteg művésszel találkoznak, akik mind korszakuk meghatározói, és műfajuk nagyjai, legyen szó akár divattervezésről, akár iparművészetről, irodalomról vagy fotográfiáról, nem beszélve az egy négyzetméterre jutó politikusok viszonylag nagy számáról.

Nem állítom, hogy mindannyian lángosért fognak sorban állni, de persze előfordulhat.



Az igazán profik a hétköznap délelőttjeit választják, valamikor tizenegy és dél között, amikor csöndes a környék, még nincs ebédidő, de már lezajlott a klasszikus nagybevásárlás. Ilyenkor például nem is feltűnő, ha leeszem magam.

Fotó: Szebeni András