A fajok eredete
Para-Kovács Imre
2011. 01. 26. · Hócipő 2011/02
Bármily meglepő is, magam csak egy vagyok a magyarok közül, akiket ugyan nem sértettek meg Brüsszelben (hülye Orbán), viszont sorsilag hozzá vagyok rendelve a nemzet egészéhez, azaz ugyanazokat a műsorokat kell néznem a tévében, amit a többieknek, bár kétségtelen, hogy a technika csodájának következtében némileg nagyobb rálátásom van a világra, mint a szobaantennával tévéző parasztnak, munkásnak és velük szövetséges értelmiséginek. Nekem a Balaton a Riviéra, de kicsit jobban belelátok a kártyákba. Sorstársaimmal egyetemben (lakosság) magam is kedvelem a tehetségkutató műsorokat, mert hiszem és vallom, hogy a tehetségek ott vannak mindenhol, csak fel kell őket fedezni, és erre legjobb eszköz a televízió, mert amennyiben kombájnnal kutatnánk tehetségeket, nem jutnánk semmire, mivel megtalálásuk pillanatában le is vágnánk őket. Ugyanez igaz például a sörnyitóra, ami szintén eszköz, viszont tehetséget nem lehet kutatni vele.
De a televízió működik, ezért is vannak benne tehetségkutató műsorok.
Némileg hazaárulás, de rohadtul nem érdekel ezen műfaj magyar mutációja, tehát egyetlen részt sem néztem meg az idei Megasztárból vagy X-faktorból, mert egyébként is be van verve egy-egy rohadt nagy (százas) szög a csatornakeresőbe, nehogy véletlenül magyar kereskedelmi csatornára kapcsoljak. Mindez azért van, mert tavaly véletlenül fél órán keresztül néztem az RTL Klubot, amitől hússzal csökkent azonnal az IQ-m, és ha nem kapcsolok el azonnal, nem állt volna meg 140-nél, hanem tovább zuhan.
Szerencsére a Viasat3 adja az America’s Got Talentet, az Animax pedig az American Idolt, így eredeténél kaphatom el a folyót, ami az epigonok óceánját táplálja, nem beszélve a jelentős és nagyszerű magyar mondásról, miszerint: csak tiszta forrásba!
Érdemes megállni lehúzott sliccel ezen intézmények előtt, elvégre a modern kor lényegét tekintjük meg, miközben egy American Idol-adást szemlézünk, olyan ez, mintha látnánk New York felépítését, az Eiffel-torony összecsavarozását, vagy a Fidesz programjának létrejöttét, egyszóval korszakalkotó és egyben szórakoztató elfoglaltság, nem beszélve a rengeteg tanulságról, amit levonhatunk!
Szeretném elkerülni a félreértéseket: nem azért hanyagolom a magyar változatokat, mert alapvető problémáim lennének a magyarokkal, csupán a statisztika miatt, miszerint valószínűbb, hogy 300 millió ember közül tehetségesebb énekesek kerülnek ki évente, mint 10 millió közül, és kurvára nem érdekel, hogy a tíz legjobb tehetségtelen hamis hang közül melyiket találja a legjobbnak az irányított zsűri, akkor már inkább az oklahomai idegenek, akik legalább képesek intonálni, ha rákényszeríti őket az élet.
A Viasat3 a borzalmas magyar szokásokhoz híven szinkronizálja a műsorát, viszont az Animax - nagy helyesen - csupán feliratozza azt, így az angolul tudók is részesülhetnek az élményből, nem beszélve a röhejes félrefordítások azonnali lebukásáról (gonosz megjegyzés - törölve).
Kétségtelen, hogy néha az Animax adásrendezője elfelejti bekapcsolni a feliratot, ilyeténképpen csupán angolul évezhetjük az adást, de mivel én is dolgoztam már tévében, tudom, hogy milyen nehéz éjszaka egyedül a stúdióban Unicum nélkül kibírni a műszakot, ne kárhoztassuk tehát a munkatársat, amiért már nem ismer fel minden gombot, nem vagyunk mi sem fából, és ahogy hallom, az agysebészek is követnek el hibákat.
Az American Idol tökéletes alapanyag, az USA-ban nagyok a megyék, helyenként negyvenezren jelentkeznek, ami felszorozva a tagállamokkal meglehetősen brutális, így hát döbbenetes mennyiségű próbálkozóból lehet kiválasztani azt a 24-et, akik tulajdonképpen a műsort képezik, majd 12-re fogyatkozva bevonulnak a történelembe, mert ott már az isten sem menti meg őket a sztárbiznisztől.
A népességszámból adódóan minden évben feltűnik egy igazi sztár, valaki, akinek tökéletes hangja van, és ráadásul előadóként is jelentős, ami egyébként nem jelent semmit, mert rossz csillagállás esetén pont úgy tűnik el a süllyesztőben, mint bárki, csak éppen volt egy jó éve, amikor negyvenmillióan látták a tévében.
Itt sem garantál senki.
Az America’s Got Talent vegyesfelvágott, itt indulhatnak tűznyelők, táncosok, delfinidomárok és magyar politikai szóvivők vegyesen, tehát egyáltalán nem kell meglepődni, ha egy strandlabdával játszadozó Szijjártó Péter kerül a főcímbe, mert ugyan itt is vannak énekesek, a feladat egy olyan sztár megtalálása, aki megtölt egy szezont Las Vegasban, plusz kap egymillió dollárt, ami jelentős összeg.
Ezen műsorok esetén mindig a zsűri munkája a legfontosabb, tulajdonképpen érdekesebb, mint a produkció maga, mert a zsűrit olyan sztárok alkotják, akik akár fellépők nélkül is el tudnák vinni a műsort, ami viszont fordítva nem mondható el.
Az American Idolban Simon Cowell, az America’s Got Talentben Sharon Osbourne (Ozzy Osbourne felesége) hozza a vadállati népszerűséget, bár furcsa a helyzet, mivel az utóbbi műsor brit változatának pont Simon Cowell volt a gazdája, és az ő „rosszfiú” szerepét vette át Piers Morgan, aki viszont nem genetikusan geci, mint Cowell, hanem sokkal inkább intellektuálisan, ilyeténképpen vált az amerikai változat inkább britté, miközben a brit Cowell amerikanizálódott, de ez már túl elvont, bocs a fárasztásért.
Ezek döbbenetesen jó műsorok, még akkor is, ha becsúszik néhány vállalhatatlan produkció is, pedig mint fentebb említettem, 300 millió az 300 millió.
Egy dolog viszont teljesen biztos: az önértékelés tökéletes hiánya, az önismeret teljes mellőzése, az önáltatás maximalizálása nem magyar találmány, mert ott is pont olyan tehetségtelen barmok képzelik magukról, hogy sztárok lehetnek, mint itthon. Kétségtelen azonban, hogy Amerikában erre kevesebb az esélyük.