Manó Büfé

Megyesi Gusztáv

2010. 11. 17. · Hócipő 2010/23

- Háromfajta gitt létezik - magyarázza Schulz, alacsony, kucsmasapkás ember, s időnként áthajol az asztalon, hogy jól jegyzeteljük-e, amit mondott.

- Van ugye a vasgitt, amit nitrohígítóval és étolajjal keverünk. Van aztán az aranysárga gitt, amihez lenolajkence jön, és van a sima aranysárga, de mindegyiket zsírpapírban dolgozzuk össze, majd konyhakéssel visszük fel a felületre, mégpedig pontosan 45 fokos szögben.

- És maga pontosan így csinálta?

- Mondanám, ha nem? - kérdez vissza kissé méltatlankodva, majd beleiszik az italába, aminek Macska a neve, s amit Andrea mért ki neki a pult mögött, és ha jól megfigyeltük, száraz vörösborból és ásványvízből áll.

A világ legeslegvégén állunk, Angyalföld és Zugló határán. Negyedórával ezelőtt a Szegedi úton baktatva még éreztük hátunkban a várost, aztán pár lépés múlva átbújtunk a rákosrendezői pályaudvar sorompói alatt, s a világ végébe toppantunk. Három pár sorompó mered az ég felé, de sohasem egyszerre, mert hol az egyik, hol a másik pár van leengedve, ebből következően amikor elindulnak az autók hátulról, hirtelen fékezniük kell az újabb sorompó előtt, van, hogy tíz percre, sőt félórákra leáll a forgalom. A SOROMPÓ 10 PERCEN TÚL IS ZÁRVA TARTHATÓ, hirdeti nagy, hibátlan tábla kissé anakronisztikusan, vagy tán nagyon is a jövőt előrevetítve.

Itt, az út szélén meghúzódva áll a Manó büfé, melynek teraszát ezen a napon üvegezte be Schulz.

Két oka van annak, hogy a Manót téliesítik: mert jön a tél, ugye, másrészt múlt hétvégén diákok jártak éjfél után a környéken, a Manó nem sokkal korábban zárt, hát összetörték a hullámpalát. Ha minden igaz, Schulz a palatetőt is rendbe rakja majd két emberrel, mert Schulz mindenhez ért, de ha nem is ért, ott van mindenütt, és nélkülözhetetlenné teszi magát. Hogy honnét ez a mindenhez értés, nem tudni. Annak idején Líbiában dolgozott, ahogyan mondja, nagyszabású építkezésen, ott mindenük megvolt a társaival, a fél világot megvásárolhatták volna, de mire hazaértek, harminchatból csak tízen maradtak. Valami vírus - mondja Schulz a sorompók fölött a messzeségbe nézve. Majd hozzáteszi: - De lehet, hogy baktérium.

- Ki tudnának segíteni? - Húsz év körüli fiatalember áll előttünk, hátizsákját a kezében tartja, s nem várja meg, míg kiisszuk sörünket az üvegből, már mondja is: - Vonatjegyre kellene. - Persze, fut át rajtunk gonoszul, mi másra is kellene, mint vonatjegyre, adtunk már vonatjegyre épp eleget, aztán a restiben láttuk, hogy mire kellett a pénz. - Hová lesz az út? - Váchartyánba. - Mikor megy a vonat?
- Már megy is.

Egy ezrest nyomunk a kezébe, a fiú futni kezd, de előbb hátára kapja a zsákot; kételkedők vagyunk, gyanakvók és szemetek, kimegyünk egészen a sorompóig, hogy lássuk, valóban a vonathoz ment-e. A szerelvény már indulóban, a fiú, mint valami romantikus filmben, épphogy eléri az utolsó lépcsőt, a zsák mulatságosan ugrál a hátán.

- Elég lett volna egy ötszázas - mondja a sarokasztalnál egy alacsony férfi, senki se látta, mikor lopózott be. - Mindennap ezt csinálja, a pályaudvar végén aztán leugrik.

Lassan megtelik a terasz, egy háromfős társaság érkezik, nem tudni, hogy ruhájuk civil vagy munkaruha, a könyöklős pultnál szótlanul isznak, majd elviharzanak; az üres konzervdobozban rosszul elnyomott csikkek füstölögnek tovább. Odébb két overallos ember ebédel, a magasabbik hurkát cseresznyepaprikával, hófehér kenyérrel, a társa pizzát. A magyar munkásosztály pizzát eszik, ráadásul tenger gyümölcseivel, és üvegből issza hozzá a sört; kézfejébe, vaskos ujjaiba örökre beleette magát az olaj. Az alacsonyabb lecuppant a hüvelykujjáról egy rákdarabkát, közben fél szemmel Yamamoto tábornokot figyeli a National Geographicon, amint rezzenéstelen arccal halad el HD-minőségben a kilátástalan helyzetbe került japán flotta előtt, mert a Manó büfében 42 colos, síkképernyős, szemkímélő tévékészülék áll a közönség rendelkezésére.

A toalett szemközt, a vasútállomás épületében található, zárt objektum, Andrea adja ki hozzá a kulcsokat. Már több helyütt észrevettük, hogy minél lepusztultabb egy vendéglő vécéje, annál nagyobb kulcsot adnak hozzá, itt mindjárt kettőt is. Gazzal benőtt terepről, rozzant vasúti bodega mellől lépünk a toalettbe nagy, vasrácsos ajtót nyitva, régi, háború előtti típus, semmi piszoár, csak a fal, de nem lekátrányozva, kissé lejtősre alakítva, hanem kicsempézve. A burkolat persze hiányos, viszont szemmel láthatóan takarítva van, az ember még másnap is ott érzi az orrában a hipó jellegzetes, szúrós illatát; nem lepődünk meg, amikor a rácsok között Schulz dugja be a fejét, hogy remélem, elégedettek, a makulátlan tisztaság az ő munkája eredménye.

Mikor kilépünk, a rozzant bódé oldalában kortalan nő végzi a szükségét a gazban; a resti is ezt a vécét használná, de valaki véletlenül hazavitte a kulcsot.

A sorompók között két, VÁM- ÉS PÉNZÜGYŐRSÉG feliratú kocsi vesztegel immáron tíz perce, ahogy áthaladunk előttük az úton, kedvünk volna az arcukba nevetni pimaszul, hogy „jó munkát, urak”, de túlságosan tükröződik a szélvédő, még majd magunk válnánk nevetség tárgyává. Mögöttük egy középkorú férfi száll ki két gyerekkel egy Skodából, ám amint megpillantja a hiányos hullámpalát, a félig kész üvegezést, a szedett-vedett társaságot, visszafordul. Pedig látni a Manón, hogy vendégváró, lakályos hely akar lenni, Andrea például mindennap megöntözi a tévé mellé helyezett óriás szanzavérát, amit a készülékkel együtt Schulz minden éjjel bevisz a raktárba, hogy meg ne fagyjon, hajnali 4-kor, nyitás előtt pedig újra kihozza, ezenfelül reggel felé a Napnak van egy olyan állása, amikor a Manó kifejezetten barátságos hely: az ember csak a fény felé fordítja az arcát, és azt mondja, nem is állnak olyan rosszul a dolgok.

A magasabbik overallos kenyérdarabkával tolja össze a tányéron maradt hurka májas, rizses maradékát, az alacsonyabb viszont körberágja a pizzaszeletet, a kérgét pedig, mint a napközisek, otthagyja; a háta mögött Yamamoto tábornok körül szorul a hurok, ám a Hornet anyahajó ellentámadását már nem várják meg, hirtelen fölpattannak, s perc múltán már elnyelte őket a pályaudvar végtelenje.

Átmenő forgalom, itt nem lehet sokáig vacakolni se röviddel, se sörrel vagy fröccsel, ide csak két percre jönnek a vasutasok, bekapják a felest, s már fordulnak is. Itt nincsenek hosszú történetek, a történet az emberekre van írva, a ruhájukra, ami lepusztultság a városban csak múló epizódnak tűnik, az itt főszerep, a hozzátartozó forgatókönyvvel. Kegyetlen és sunyi vidék ez: a hideg kifejezetten alattomosan éri az embert a töredezett betonról, alulról, hogy mindjárt térdmagasságig nyilalljon belé, ezért mi is köszönés nélkül távozunk, és kisvártatva már ugrunk is fel egy Nyugatiba tartó vonatra, mondani sem kell, épp a kalauznő karjaiba.

- Elnézést, de nincsen jegyünk.

- Nem baj - mondja a kalauznő, miközben tetőtől talpig végigmér bennünket, mintha legalábbis valami titokzatos, egzotikus tájról érkeztünk volna, egyenesen a világ végéről.

Fotó: Szebeni András