Vándorcirkuszok: 500 seggfej a rajtvonalnál
Farkasházy Benedek
2010. 12. 29. · Hócipő 2010/26
1977-ben egy francia motoros eltévedt a líbiai sivatagban az Abidjan-Párizs terepralin. Kevésen múlt, hogy túlélte, de amíg a mentőcsapatra várt, számolta a homokszemeket, és a tájban gyönyörködött. Hazatérve Thierry Sabine elhatározta, hogy ezt az élményt megosztja másokkal is, és egy, a Szaharán átívelő nagyszabású tereprali szervezésébe kezdett. Az ötlet elég őrült volt ahhoz, hogy megcsinálja. Azzal a szlogennel házalt szponzorok után, hogy „Kihívás annak, aki halad, álom annak, aki lemarad.” 1978 karácsonyának másnapján pedig 170 autó és motor indult neki a tízezer kilométeres útnak a párizsi Trocaderótól.
Thierry Sabine, aki megálmodta.
Ari Vatanen, aki tevékre cserélte a rénszarvasokat.
Stéphane Peterhansel, aki kilencszer nyerte.
Hello Tourist
Ódákat zengtek arról, hogy mily magasztos cselekedet elvinni a civilizációt - ha csak jelképesen is - a modern világ által még kevéssé meghódított területre. Ha azonban belegondolunk, azon emberemlékezet óta elfeledett afrikai falvak sivár mindennapjaiba, amelyeken átszáguldottak a fehér ember játékszerei, talán magunk is csúzlit ragadtunk volna, hátha egy betört szélvédővel megállásra, és legalább a legalapvetőbb emberi gesztusra, a köszönésre rá lehet venni azok sofőrjeit. Nos, nem így történt...
A fehér yuppie-k - akikről egy francia zenekar 500 seggfej a rajtvonalnál címmel írt népszerű slágert - nem álltak meg, a helyiek pedig dühükben nem csúzlival lövöldöztek rájuk, amitől a fehérek egyre jobban féltek, és egyre gyorsabban száguldottak át a falvakon, mire a helyiek még jobban célzó, és távolabbra hordó fegyverekkel vették őket célba. Előfordult, hogy annyira siettek, hogy egy évben három szerencsétlen falusit is halálra gázoltak, mire a Dakar hivatalos hírügynöksége kiadott egy közleményt, hogy ezek a jelentéktelen esetek nem veszélyeztetik a versenyt.
Több se kellett, még a Vatikán lapja is ordenáré erőfitogtatásnak nevezte a Dakart, amely a gazdagsággal hivalkodik egy olyan helyen, ahol az emberek továbbra is éhen és szomjan halnak. Ez az arrogáns izmozás később oda vezetett, hogy a fehér embert megint elüldözték Afrika egy kis szegletéből. Ezúttal teljesen jogosan.
- Én fölverem, ő szétteríti.
A sivatag, hol tevék legelésznek
A Dakart egyetlen dolog tartja életben, a romantika. A sivatag mindig is misztikus hely volt, micsoda kaland elveszni, majd víz nélkül is hősiesen megmenekülni... Volt idő, amikor egy ilyen sztorival mindennap le lehetett venni egy-egy nőt a lábáról, persze ha az ember jól választott kávéházat, és nem buktatta le Potrien őrmester a szomszéd asztaltól átfordulva. Az idő múlásával a technika ugyan fejlődött, de a sivatag továbbra is őrizte titkait, minthogy az utazási irodák prospektusaiban nem lehetett ódákat zengeni egy kies oázis negyedcsillagos sátrairól. Akik pedig ebben a rideg világban versengenek egymással, azok az egyre bulvárosodó média számára magasztalandó hősök.
A Dakaron a tapasztalat mindennél többet számít, hiszen ha maga az útvonal változik is, a körülmények szinte semmit. A földút az földút, a köves út az köves út, a sivatag az sivatag marad. A versenyzők a homokbuckákat utálják a legjobban. Ha lassítanak a tetejéhez érve, akkor elsüllyednek, ha viszont tempósan veszik, akkor bármi is legyen az alján, azt már nem tudják elkerülni. Ezért aki egy bucka mögött robban le, az nagyobb veszélynek van kitéve, mintha egy autópályán árulna rózsát a két sáv között.
Négy Vatanen-győzelmet követően 92-ben az a Hubert Auriol tudott nyerni, aki 81-ben és 83-ban már megnyerte a Dakart, igaz, akkor még motoron. Ugyanebben az évben az a Stéphane Peterhansel nyert motoron, aki utána még ötször két, majd még háromszor négy keréken is győzedelmeskedni tudott. Hiába, aki fejből tudja minden bucka dőlésszögét, annak van mire bátornak lennie.
Minden dűne alján lehet meglepi.
A Dakar fejlesztések tömkelegét szülte, elsősorban a futómű igénybevétele, és a mindenhová beszivárgó, mindent eltömítő homok miatt. Idővel pedig egyre speciálisabb, direkt a sivatagra tervezett és épített járgányokkal indultak útnak a versenyzők, nem csak holmi feltuningolt szériaautókkal, mint a „rendes” ralisok, azok a kocsik ugyanis egyre kevésbé bírták a körülményeket.
Sőt, néhány pilóta maga tervezte autóval teljesítette a Dakart, Jean-Louis Schlesser 99-ben és 2000-ben meg is nyerte saját Buggyjával. (Azért jellemző, hogy időnként micsoda őstehetségek villognak a sivatagban. Schlesser azzal büszkélkedhet, hogy egyetlen Forma-1-es versenyén, amikor is a sérült Mansell helyére ugrott be, olyan előzékenyen próbálta az őt lekörözni készülő Sennát elengedni, hogy nagy igyekezetében kilökte. Mivel Prost már korábban feladta, 88-ban ez volt az egyetlen verseny, amit nem McLaren nyert!)
A további győztes nagyságok között mindenképpen említést érdemel az egykori alpesi sífenomén Luc Alphand, öt összetett és tizenegy szakági világkupa győzelmével. Dakar-sikerét követően három évvel úgy gondolta, feltétlenül be kell neveznie egy motorversenyre, amin el is jutott a legközelebbi kórházig. Persze vitték.
Apropó: de hol van Palik László?
Ha az orra kilóg, elmegy bármeddig.
Ha már ennyi szakágat említettünk, a Dakaron a kamionok is versenyeznek. Ők kezdetben még azt a célt szolgálták, hogy alkatrészt vigyenek a versenyzőknek, mégse kelljen visszamenniük Európába, ha eldugul vagy eltörik valami bizgentyű, pláne, ha leharcolják a fél kocsit. A szerviz így házhoz ment. Ha pedig már ott voltak, kiírtak nekik is egy közepesen érdektelen kategóriát. Amit idővel már épp elegen vettek komolyan ahhoz, hogy elég legyen csak a saját alkatrészeiket cígölni. Ebben pedig a keletiek láttak lehetőséget. Trabanttal nem vághattak neki a sivatagnak, de 88-tól a Tatra, 96-tól pedig a Kama3 uralja e szakágat.
Párizsnak nem kell
Az útvonal kezdetben csak annyit változott, hogy a mezőny előbb Algíron, majd Tuniszon és Tripolin hajtott keresztül, mígnem 92-ben vérszemet kaptak, és lementek egészen Fokvárosig. Ezen fellelkesülve 94-ben oda-vissza írták ki Párizs és Dakar között a távot, ám a francia főváros polgármestere megelégelte az úri passziót, és pár nappal a befutó előtt közölte, hogy szó sem lehet a város megbénításáról, és nem mehetnek vissza dobogózni a Champs Elyséesre, így kerestek valamit, ami pénzt is hoz. A közeli EuroDisneyland bejáratánál Miki egér és Donald kacsa várta a megfáradt utazókat.
Föl, le, föl, le, föl, le... gyomorral is bírni kell.
A szervezőkbe pedig mintha villám csapott volna: Úristen, eddig ebből miért nem csináltunk pénzt? Nosza hát, induljon csak a mezőny onnan, ahol szeretik a Dakart, no meg fizetnek is érte. Granada, Kairó, Madrid, Barcelona, és Lisszabon pedig szépen beálltak a sorba fizetni. Még az is felmerült, hogy Budapestről induljanak, ami össze is jött, igaz, csak egy kvázi-Dakar erejéig.
Afrikának sem kell
2008-ban két héttel a verseny előtt megöltek négy francia karácsonyozót Mauritániában, amit a16 szakasz fele érintett volna, így az al-Káidára hivatkozva a start előtti napon lefújták az egészet. (A rossz nyelvek szerint inkább csak elfogyott a pénz a sivatagi törzsfők megfizetésére, hogy ne csúzlizzák rakétavetőkkel a mezőnyt. Ettől függetlenül persze le kellett fújni, mert valóban nem lett volna biztonságos.) 245 motor, 205 kocsi és 100 kamion állt a rajtvonalon, menedzsereik meg üvöltöttek, hogy valami legyen, mert a szponzorpénzek jó részét már elköltötték a járművekre, alkatrészre, miegymásra. Így gyorsan kiírtak egy, a Dakar nevét viselő szériát, amelynek első versenye Budapestről indult, hogy természetvédelmi területeket is feldúlva száguldozzák ki magukból a fiúk a felgyülemlett feszültséget.
Villám Géza ezzel repesztett Bamakóig.
Ez persze nem pótolhatta hosszú távon is az igazi sivatagot, amiért a következő évben már az önként jelentkező Argentínába és Chilébe utaztak. Hogy az nem Afrika? Attól még hívhatják Dakarnak, hiszen a világnak már inkább ez a verseny, semmint Szenegál fővárosa jut eszébe e szóról.
Villám Géza lenyomja a Dakart
Egy budapesti rádióriporter gondolt egy nagyot, és nekiállt megszervezni azt a túrát, ami Afrikáról, és nem csillogásról szól. Öt éve 42 amatőr állt rajthoz, és közülük 40-en el is jutottak a célig. A csomagtartóba a pótkerék mellé adományok kerültek, volt, hogy a kísérőkamion napelemes áramfejlesztőt vitt egy csecsemőotthonba. Az évek alatt sokan repülővel tértek haza, autóikat pedig egy falunak, egy iskolának vagy egy kórháznak adományozták. Azóta persze a résztvevők száma félezer fölé duzzadt, a Trabanttól a BKV-buszig már szinte minden megjárta Mali fővárosát, ami mozdulni képes. Mára a Budapest-Bamako lett a világ legnagyobb amatőr ralija, a Dakar kivonulása óta pedig ez Afrika legnagyobb autóversenye. Talán nem túlzás, hogy ez az a túra, amit a sivatagban eltévedt Thierry Sabine 1977-ben megálmodott.
Az igazi Dakar.
- Ezek a bácsik megállnak, köszönnek...