Bambi

Megyesi Gusztáv

2010. 10. 20. · Hócipő 2010/21

- Kiment a köcsög - mondja mellettünk egy úr hitetlenkedve a szemközt ülő szőke férfira mutatva, majd magyarázni kezdi, hogy ez itt ugyanaz a dominójáték, amit gyerekkorunkban mi is játszottunk, csak egészen más. Ebben, ha valakinek elfogynak a lapocskái, akkor is kimegy, ha van még talon. Hát most ez történt; értjük-e ezt kellő mélységben?

Hogyne értenénk, bólintunk, idegen vendéglátó-ipari egységben a félreértések elkerülése végett mindent azonnal érteni illik, így aztán mi is együtt nevetünk az úrral, amikor azt kiáltja a szőke férfinak, hogy „pusztulj meg, köcsög!”. Ez mindenkinek kijár, aki ilyen szépen már az elején ki bír menni.

Fél négy felé járunk, a mai dominós nap, ami annyit tesz, hogy a vendéglátó-ipari egység nagyobbik fele megtelt. Két dominóasztal fölé hajolnak az urak, mögöttük ülnek a kibicek, minden lépésnél nyújtogatják a nyakukat, időnként szétnyílnak, s utat engednek Bruminak, az ötven körüli, szakállas törzsvendégnek, aki a kerekes székével a másik asztalhoz araszol.

Fentebb szándékosan és sértőn vendéglátóipari-egységet írtunk, viszont stílszerűen, a hatvanas évek szóhasználatát idézve. Egészen konkrétan presszóban ülünk, a Bambiban, s a legjobb tudásunk szerint ez ma Budapest és az ország egyetlen igazi presszója; a budai Frankel Leó utca legelején található hely „a hatvanas évek miliőjét őrzi”. Amennyiben a ma már példátlannak számító tágas teret fekete törtcsempés padlóval alapozták meg, ezen állnak a piros műbőr ülések az asztalokkal, a falakon mindenütt szocreál képek, reliefek, régimódi újságtartóban napilapok, műemlék jellegű hűtőpult, a feketét pedig bordás falú, „duplás” pohárban szolgálják fel.

Ami bennünket illet, rühelljük a retrót. Ha rajtunk múlna, be is tiltanánk a retró kifejezést, legalább a Bambi felségterületén, a retró ugyanis múzeumjelleget sugall, már két perc után nehézfejű, bután néző látogatókkal, akik mindenen csodálkoznak. Holott a Bambi funkciója speciel ma is az, hogy presszó legyen, s hogy benne vendégként viselkedjék a nép, azaz egyen, igyon, lakja be a harcálláspontot. Szerencsére ahogyan körbenézünk, éppen ezt látjuk, leginkább férfiember ül az asztaloknál, s néz maga elé, ahogyan csak férfiember képes maga elé nézni.

A terasz üres, ezt már az október teszi. S bár két tucat színes pléd (retrópokróc!) áll glédában az ajtó mellett, nincs már vállalkozó a kinti kávézásra. Ám hogy nyáron itt komoly élet lehet, mégpedig a korszellemnek megfelelő, azt tábla hirdeti, amennyiben Oszfolk Ottóné üzletvezető felhívja a kedves vendégek szíves figyelmét arra, hogy 1. a bicikliket a teraszon kívül helyezzék el, 2. a kutyákat az asztal alatt tartsák, 3. a számlát a rendelés teljesítésénél kéretik rendezni, valamint 4. a kedves vendég tartózkodjék mindennemű szerencsejáték űzésétől.

- Ahol most maga ül - mutat rám odabent egy törzsvendég az ajtóban állva -, ott ült Petri György. A költő.

- Ne mondd - mondja a társa -, nem ott ült. Az úrral szemközti széken ült.

- Mondom, hogy ott ült, ahol az úr.

- De én meg azt mondom, hogy az úrral szemben. - Bocsánat uraim, az nem lehet, hogy egyszer itt ült, máskor meg amott?

- Minden előfordulhat - mondják, majd visszamennek a dominóasztalokhoz.

A Bambiban kizárólag csontból készült dominókészlettel játszanak, a fát meg a műanyagot megvetik, az gyereknek való. És gyorsan kopik, cinkessé válik. A csontlapok házilag készülnek, van itt egy ember, az mestere ennek, ráadásul a Bambiban tízpöttyös dominólapocskák is vannak, így még nagyobb a kombinációs lehetőség.

- Próbáltuk tizeneggyel is, de az már nem megy - mondja egy férfi, s összehúzza magán a bőrdzsekit. - Elvileg mennie kellene tizenegy pöttyel is, mégse megy.

Amikor új parti indul, összekeverik a dominókat, ez akkora zajjal jár, mint bányában a jövesztés. Ám ha mind a két asztalnál egyszerre kevernek, az már bányaomlás, akkor megáll az élet a presszóban. Keverni nem lehet immel-ámmal, tesze-toszán, ehhez erős, határozott mozdulatok kellenek. Ezért a dominóasztal széleire szegélylécet szereltek, így nem hullanak alá a dominók keverés közben, mint egy lányneveldében.

Jár a Bambiba egy milliárdos. Mikor nyer, késő este mindenkinek fizet egy kört. Fröccsöt, sört, ennivalót. - Dzsungás szendvicset - mondja Brumi; ez a melegszendvics volna, húsdarálmánnyal, ráolvasztott sajttal. A bőrdzsekis meg arról mesél, hogy hiába jó környék ez a Bem térrel, külügyminisztériummal, sok itt a szegény ember, de most nehogy hirtelen ilyen értelemben kezdjünk körbenézni, mert úgyse veszünk észre semmit. A milliárdoson se lehetne látni, hogy milliárdos, csakhogy egyedül rajta van zakó és nyakkendő. Itt ül továbbá Kovács Ágnes olimpiai bajnok úszónő édesapja is. Látszik rajta, hogy olimpiai bajnoknő a lánya? Nem,á feleljük, nem látszik rajta. A legtöbb törzsvendégnek ebből áll az élete. Lejönnek, játszanak, vagy csak néznek. Ha irtó nagy szerencséjük van, nyernek háromezret, az a maximum. Ha nem nyernek, elmondják, láttak a presszóban egy hús-vér milliárdost meg még hozzá Kovács Ágnes úszóbajnoknő édesapját is; van, aki ennél többet már nem is kíván az élettől. -

Semmi pénzért meg nem enném a duzsungás szendvicset - mondja Brumi, s átkerekezik a másik asztalhoz, mert szüntelen mozgás a kibic élete, egyik asztaltól a másikig, a másiktól vissza, és ez már így is marad.

Kifelé menet még megnézzük Bambit, a névadó őzet, ezt a giccses Walt Disney-figurát. A hatvanas években egyre-másra hozott haza efféle, drótból hajlított borzalmakat a húgunk, hogy ezekkel díszítse a falat, mi pedig egytől egyig kidobáltuk őket a szemétbe, mert már akkor se láttuk a jövőt. Ma legalább három generáció áll meg a Bambi-figura előtt, és patakokban folyik a könny az arcán, istenem, micsoda nagyszerű évek voltak azok; az ember nem is bírja sokáig nézni, az Eszkimó-jégkrém reklámja láttán nyel kettőt maga is, majd elegánsan távozik.

Fotó: Szebeni András