Nagyi kifőzdéje

Para-Kovács Imre

2010. 10. 06. · Hócipő 2010/20

Nem csak itallal él az ember, bár kétségtelenül előnyei is vannak a folyamatos és rettenthetetlen ivásnak, azért néha mégis megéhezik, és mivel polgár, az alsó középosztály jeles képviselője, budai értelmiségi, elmegy tehát enni valahová, ahol ugyan nem pihennek párizsi napilapok a polcon (alapigény, rohadna meg a világ, sehol sincsenek párizsi, berlini, pozsonyi napilapok a polcokon), de valódi alapanyagokból valódi ebédet főznek valódi emberek.

Nagyi kifőzdéje például ilyen, karnyújtásnyira a - szintén polgári - Margit hídtól, ami szimbóluma fővárosunk - szintén éhes - fejlődésének, minek keretében csak fejlődik, fejlődik és fejlődik, míg annyira fejlett nem lesz, hogy házi őrizetbe kerül utolsó képviselője is, és akkor meztelenül szaladgálunk az élet virágos mezején, ünnepelve, hogy megszabadultunk az utolsó korrupt aljadéktól is.

De most nem politizálunk, hanem eszünk, méghozzá Nagyi kifőzdéjében, ahol - némileg megtévesztve, de nem csalódva - azt tapasztaljuk, hogy nincs nagyi, viszont van egy terjedelmes kézzel írott étlap a falon, olyan tételekkel, mint csörögefánk és töltött padlizsán, valamint vannak árak, némileg az érzékenységi határ fölött, de valamivel a fájdalmas alatt.

Elolvasva a lehetőségeket, egyetlen dologban teljesen biztos lettem: olyan nincs, hogy valaki nem találna magának megfelelő ételt. Feleségem, aki vegetárius (és emellett workoholic hardcore animációs, de erről majd egy másik alkalommal) simán ki tudott szakadni a rettenetes és szánalmas rántott sajt, rántott gomba, rántott panír háromszögből, amit még menő éttermekben sem mindig lehet meglépni, én pedig, aki hiszek a húsban, tulajdonképpen a bőség zavaros hiperterébe kerültem, míg végül elköteleztem magam egy klasszikus bécsi szelet mellett, ha már kifőzdében vagyok.

Meg kell jegyeznem, hosszan szemeztem a rakott kellel, de aztán a tejföl miatt lemondtam róla, mentesítve ezzel az epevezetékemet a problémáktól.

Nagyi kifőzdéje nem egy hangár, ha minden széken ülnek, akkor olyan a hangulat, mint egy Trabantban: összeérő vállak, súrlódó hátak. Ezért például egyáltalán ne lepődjünk meg, ha asztalunkhoz leül egy idegen, és ebédelni kezd, mert az éttermekkel ellentétben itt esznek az emberek, és nem a személyes terüket őrzik vadállati féltékenységgel. Ez persze elsülhet jól is.

A tulajdonos mesélte, hogy egy fiú és egy lány már hetek óta kerülgeti egymást, míg végre a srác összeszedte bátorságát, és megkérte, hogy ültesse le a lány mellé, mintegy véletlenül, ami már önmagában is Krúdyért kiált, bár feleslegesen, mivel Krúdy halott.

A hely története úgy kezdődik, ahogy APEH-rémdrámák szoktak: adott egy vendéglátásban sosem próbálkozó hölgy, aki fejébe veszi, hogy Budán kifőzdét nyit, majd meg is valósítja elképzelését, ám a folytatás már-már meseszerű, nem tartozásokat halmoz fel, és a kormányt szidja a bevételek elmaradásáért, hanem reggel kimegy a piacra, aztán délelőtt főz, az emberek pedig jönnek és esznek.

Nagyon egyszerűen hangzik, de egyáltalán nem az, például az emberek nem járnak oda enni, ahol rosszul főznek, oda sem járnak, ahol jól főznek, de drágán, és oda sem járnak, ahol jól főznek, olcsón adják, de szar a hangulat.

Nagyi kifőzdéjében valahogy sikerült e csapdákat kikerülni, nincs például menü 450 forintért, amiről a hülye is tudja, hogy csak a kukából lehet kigazdálkodni, viszont van sztrapacska, amivel engem befolyásolni lehet, mert nagy sztrapacskafogyasztó vagyok, és hajlandó visszamenni, ahol kapható.

Egy ilyen helynek két megszívlelendő üzenete van.

Az első, hogy Magyarországon néha működik a kapitalizmus, korlátozottan, bénán, de mégis működik, és aki folyamatosan minőséget állít elő, az nem hullik törvényszerűen a meszesgödörbe, hanem kedvező körülmények esetén életben marad.

A második, hogy csak és kizárólag családi vállalkozások maradhatnak életben ebben a rendszerben, és azok is csak akkor, ha ismerik és elfogadják korlátaikat. Nagyi kifőzdéje például nem tűzte ki célul maga elé, hogy legyen minden kerületben egy kirendeltsége, esetleg a későbbiekben országos, majd európai hálózattá fejlődjön, mert itt szoktak kezdődni a bajok. A legnagyobb bukások úgy kezdődtek, hogy „na, Bélám, most lenyomjuk a McDonald’st”, aztán már jött is a nagy fekete golyó, ami minden bábut dönt.

Nagyi kifőzdéje nem egy gasztronómiai forradalom központja, még csak azt sem mondanám, hogy meglepetésekkel szolgál, viszont érezhető az odafigyelés és az igyekezet, azok az apróságok, amitől a kifőzde kifőzde lesz, például a megfelelő vastagságúra hagyott borjúszelet, a csörögefánkhoz mellékelt szilvalekvár és a pult mögött üzemelő konyha, ahová simán benézhet a vendég, ha kíváncsi, hogyan készül az étele.

A dizájnelemek csak ráerősítenek az alaphangulatra, padlásról leszedett dekoráció, nagymama stelázsija, képek öreg, és már minden bizonnyal halott emberekről, eklektikus enteriőr, épp mint Meszesen a nagyinál, csak ott horgolt terítő lifeg a tévén, itt pedig nincs is tévé.

Ez fontos, majdnem elfelejtettem! Nagyi kifőzdéjében nem szól zene. Valamiért a vendéglátósok a fejükbe vették, hogy a vendég zenét szeretne hallgatni, lehetőleg a legócskább kereskedelmi rádió kínálatából, viszont itt csönd van, csak az ajtó előtt elhúzó 17-es villamos hallatszik, és a kockakövön gyorsító kocsik hümmögése.

Két ember mindenestől megebédel négyezerért, de ez menüből feléért megoldható, közben ez a belbudai zizegés, ahogy cserélődnek a páciensek, és mindegyik cipeli magával az egész élettörténetét.

Amit most nem mesélünk el.

Fotó: Szebeni András